2025.08.27. (szerda)

Jövőre, velük, ugyanitt!

Jövőre, velük, ugyanitt!

Dátum:

Nagyjából kétezer ember vastapssal követelte a ráadást január 6-án este a Tiszaligeti Sportcsarnokban. És akkor Masahiro mester intésére ismét zengett a Carmina Burana legismertebb részlete, a Magyar Állami Népi Együttes táncosai pedig megelevenítették a zenét.

Még néhány ilyen este, és ami a bécsieknek az Újévi koncert, olyan lesz nekünk, szolnokiaknak a tánckoncert. Akik látták a tavalyit, azok úgy gondolhatták, nem hagyják ki az ideit sem, és nekik talán már hozzá is tartozik az év elejéhez a Szolnoki Szimfonikus Zenekar és a Magyar Állami Nép Együttes közös produkciója. Nem tudom, hányan lehettek azok, akiknek első, ezért új volt ez az élmény, az azonban tény, hogy vasárnap este egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a sportcsarnokban. Mint egy fontosabb Olaj meccsen, legalább annyian voltunk a lelátókon és a küzdőtéren felállított színpad előtt.

Persze itt sokkal többen járultak hozzá a sikerhez, mint a kosármeccseken szokás. Nyugodtan mondhatjuk, hogy igazi sztárok szórakoztatták a szolnoki közönséget, hiszen Sebő Ferenc – a táncház-mozgalom atyja – zenekarával és a csodálatos hangú Herczku Ágival lépett fel. Izaki Masahiro karnagy – a Szolnoki Szimfonikusok vezetője, a Naphimnusz koncert zenei rendezője – pedig saját zenekara mellett nemcsak több énekkart, de például Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját, ezúttal, mint baritont is dirigálhatta. És ehhez jöttek még Mihályi Gábor táncosai, akik valami elképesztő ördöngösséggel játszották el a testükkel mindazt, amit mi csak hallani voltunk képesek.

Nehéz eldönteni, hogy a zene vagy a tánc volt-e a nagyobb élmény. Amikor az elején Masahiro mester intésére összeállt a vagy kétszáz fős zenekar és énekkar, majd zengeni kezdett a Carmina Burana, a hideg futkosott a hátamon. És voltak olyan fantasztikusan kiválasztott részletek, amelyekre úgy verte az ütemet a lábam, mint egy rock koncerten. Herczku Ági hangjánál pedig mindig azt kerestem először, hogy honnan jön ez az egyáltalán nem tolakodó, a produkciót alázatosan kiszolgáló csoda.

A Magyar Állami Nép Együttes produkciója fölött pedig nehéz napirendre térni. Vörös-fekete-arany ruháikban, elképesztően rafinált koreográfiájukkal, kavarogva, áradva és elapadva használták a hatalmas teret. Mozgáskultúrájában alulképzett nézőként tátott szájjal kellett belefeledkeznem abba, amit ezek az emberek a zene lüktetésére a testükkel voltak elmondani képesek.

Azt hiszem, az a jó produkció, ami úgy ér véget, hogy a nézőben hirtelen hatalmas hiányérzet támad. Mert olyan jó lenne még-még-még nézni, hallani és így egy kicsit részesének lenni annak, ami tulajdonképpen csak emberi hangokból, megszólaltatott hangszerekből és mozgásból állt össze. Csak? Meg abból a megfoghatatlan valamiből, amitől olyan lett ez az este, hogy már most számolni kell a napokat 2014 januárjának első hétvégéjéig.

Mert ugye, akkor újra találkozunk?

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Gúzsba kötve színházat csinálni

Lehet aktuális egy több száz éves népballada? Lehet gyufaskatulyányi helyen nagyszínpadi produkciót előadni? Lehet két felvonás alatt több mellékszereplőnek karakterépítési lehetőséget adni? A szolnoki Kőműves Kelemen láttán azt mondom: igen. Mi vagyunk ott a szűk színpadon.

Egy szakma szolnoki reklámja

A szolnoki Hild tér építészetileg talán legmegosztóbb, ugyanakkor kifejezetten izgalmas köztere a városnak. Így kevés alkalmasabb helyet találhattak volna a Magyar Mérnöki Kamara 200 éves európai építőmérnökség előtt tisztelgő szabadtéri kiállításának. Megkerülhetetlen.

Fától az erdő

Letehetetlen, megrázó, elgondolkodtató, kemény gyomrosokat osztó. Leginkább azonban abban segít az Eső legfrissebb száma, hogy láthassuk a fától az erdőt. Vagyis a magunkat korlátozó szubjektumunktól az erdőn túli országot. Azaz Erdélyt, aminek az Eső az idei utolsó számot szenteli.

Szolnok színei

A szolnoki viselet című kötet forgatható úgy, mint a Damjanich János Múzeum tárgykatalógusa, meg úgy is, mint egy előző századfordulós "divatlap", ami ráadásul valódi színekkel hinti be a korabeli fekete-fehér fényképeket. És persze helytörténeti forrásnak is kiváló.