Ahány forrás, annyi dátum arra vonatkozóan, hogy Bedeghi Nyáry Lőrinc – aki 1517-ben született és 1558-ban vagy egy évvel később hunyt el -, mikor is került a szolnoki vár élére. Van, ahol azt olvasni, hogy már 1547-ben, amikor Szulejmán szultán öt évre békét kötött a Habsburgokkal. Mások szerint viszont 1551-ben lett várkapitány, miután I. Ferdinánd részben Dobó István tervei alapján megerősíttette a Zagyva és a Tisza torkolatánál lévő földvárat. A harmadik általam olvasott tanulmány szerint viszont csak 1552 márciusában azt követően lett kapitány, hogy a Szolnokról portyára induló hadak Szegednél vereséget szenvedtek a töröktől.

Mondhatnánk, ennyi év távlatából mindegy, hogy mikor lett Nyáry Lőrinc a szolnoki vár kapitánya, hiszen abban biztosak lehetünk: 461 évvel ezelőtt ő állt a várat körülzáró törökökkel szemben. Talán közismert, hogy az Eger elfoglalására induló Ahmed Ali basa 1552. szeptember 2-án zárta körül a várat 40 ezer (!) fős – ma körülbelül fele ekkor az egész magyar honvédség – seregével. A szolnokiak között pedig talán az is ismert, hogy az akkori világ egyik legerősebb hadseregével szemben körülbelül 1400 várvédő állt, jórészt spanyol, német és cseh zsoldosok. És legyünk őszinték, a szolnoki vár minősége messze elmaradt például az egriétől.

Hogy pontosan mi történt szeptember 4-én éjszaka Szolnokon, azt szerintem még annyira sem tudjuk, minthogy Nyáry mikor is került a vár élére. Azt azonban tényként kezelhetjük, hogy a külföldi zsoldosok többsége az éjszaka leple alatt elmenekült, mi több, a várkaput is nyitva hagyták, így Nyáry Lőrinc és alig ötven hű katonája török fogságba esett.

Ha ezzel a rövid ostrommal nem is kerültünk a történelem legfényesebb lapjaira, azért az idén 150 éve született Gárdonyinak köszönhetően egy szép mondással gazdagodott Szolnok révén a kollektív emlékezet: „a várak ereje nem a falakban vagyon”. Az örökbecsű gondolatok az Egri csillagokban maradtak fenn, aminek története ugye a törökök 1552-es hadjáratának következő – ámde sikertelen – állomása körül bonyolódik.

Nyáry Lőrinc történelmi szerepét ma már nem érdemes feszegetni. Azzal együtt sem, hogy részben neki is köszönhető, hogy Szent István koronája majdnem négyszáz évre a bécsi udvar kincstárába került. Ráadásul azzal, hogy a törökök 1685-ig berendezkedett a városban, véglegessé vált Szolnok hídváros szerepe, hiszen tíz évvel a számunkra nevezetes ostrom után már állt az első – ma ismert – állandó fahidunk. Amivel csak azt akarom mondani, hogy az idő tényleg mindent megszépít, így nyugodtan fogadjuk el, hogy Nyáry Lőrinc a város történelmében igenis fontos szerepet játszó figura. Aki megérdemelte, hogy hidat nevezzenek el róla.

Még akkor is, ha az a híd, ami július elseje óta a nevét viseli, nem sokban kötődik hozzá. Hiszen ezt a hidat csak 1958. április 4-én – egyesek szerint egy évvel később – adták át. Előtte fahíd állt itt, amit azért kellett elbontani, mert a Zagyva bal partján, az ötvenes évek eleje óta épülő lakótelepet így lehetett jól összekötni a belvárossal. Illetve a Ságvári körút pár évvel későbbi teljes átadásakor – amikor a Kossuth utcai torkolat elkészült – a híd révén a gyártelepek is könnyebben elérhetővé váltak.

Mondhatjuk, hogy a Nyáry Lőrinc-híd egy jellegtelen, tucat híd. Csak a hidat nézve, ez vitathatatlan. Viszont, ha a Tallinn városrész felől nézem, és a képbe a 18 emeletes is belelóg, vagy a Tabán irányából, és a miközben a Zagyva csörgedezik a széles ártér közepén a másik 18 emeletes és a Széchenyi víztorony keretezi, azért van benne valami nagyon szolnoki, amitől a miénk. Remélem, előbb-utóbb tábla is kerül rá, ami majd hirdeti az új nevét.