2025.08.27. (szerda)

Álmodom egy vasutat magunknak

Álmodom egy vasutat magunknak

Dátum:

Érdekes cikkre bukkantam a napokban, amely azt próbálta összeszedni, hogy az elmúlt húsz évben mi nem alakult úgy, ahogy vártuk. Aztán egy blogban meg a franciák húsz éves gyorsvasút építési terveiről olvastam. Most pedig azt hallom, hogy talán felújítják a szolnoki állomást.

Pár évvel a német újraegyesítés után, hátizsákos diákként, hetekig vonatoztunk Németországban. Az Elbától nyugatra nemcsak az úgynevezett InterCity Express (ICE) vonatokat próbálhattuk ki két évtizede, hanem a már akkor elképesztően tiszta és szép elővárosi vonatokat, amelyek hatalmas P+R parkolók által övezett, ízléses állomásokról indultak. A keleti országrészben mindenütt hatalmas építkezésekbe csöppentünk, és bár olykor még DDR-es kocsikkal utaztunk, mindenből sütött, hogy a két országrész vasútja is hamarosan egyesül és egyforma lesz. Mi pedig úgy utazgattunk, hogy még pár év, maximum egy évtized, és a lerohadó Magyar Államvasutak is az egykori NDK vasút sorsára jut. Megújul. Ami az első korszerű, Szeged és Budapest között megjelenő InterCity motorvonatok láttán, vagy a Nyugati teljes rekonstrukciója miatt elérhetőnek tűnt akkor.

Egy-két évvel később ugyanezzel a hittel jártuk be a Benelux államokat – emeletes elővárosi vonatok, kerékpárszállító kocsik, határokat könnyedén átszelő járatok – és Franciaországot, ahol először tapasztalhattam, milyen érzés az, amikor a sztrádán száguldó sportkocsikat lazán lehagyja a vonat. Ahol már a kilencvenes évek közepén a vasútállomásokon bevásárolni, enni, kulturáltan várni vagy akár aludni, sőt még fürdeni is lehetett. Az angol vonatokon pedig olyan mozgó árus húzogatta a kocsiját, aki nem azonnal akart meggazdagodni valami vállalhatatlan kotyvalék elpasszolásával. Bár az állomások és a vonatok is általában tele voltak – igaz mindig, mindenütt elegendő kocsi közlekedett -, tényleg elhittük, hogy a MÁV is be tudja hozni a lemaradását.

Az írásom elején hivatkozott cikk szerzőjének majdnem írtam, hogy az általa felsorolt húsz meg nem valósult álom közül kihagyta a vasutat. Aminek okait képtelen vagyok felfogni. Ha a még a kilencvenes évek elején is kínos telefonhelyzetből ki tudtunk lábalni, ha a talán 200 kilométernyi autópálya-hálózatot tudtuk bővíteni, ha ma már szinte minden házat elér a csatornahálózat, a húsz éve életveszélyes és tragikus gépkocsi állomány frissült, akkor a Magyar Államvasutakba miért törik bele mindenkinek a bicskája? Ha az éppen tegnap emlegetett Baross Gábornak egy kicsit nagyobb országban, kicsit több egyéni érdek mentén dolgozó vasúttársaságokkal harcolva szűk egy évtized alatt sikerült modernizálnia a magyar vasutakat, akkor az elmúlt két évtized szakpolitikusainak miért nem?

Komolyan majdnem sírva fakadtam, amikor egy blogon hosszasan ismertették a francia gyorsvasút-hálózat – TGV – következő húsz éves fejlesztési tervét. Amiben olyasmi fér bele, hogy a már amúgy is négy (!) vágányos Párizs-Lyon vonalat nem újabb sínpárokkal bővítik, hanem Orleans felé kerülve inkább építenek egy teljesen új pályát, hogy még többen használhassák a vonatokat. És több száz – immár emeletes – vasúti kocsit rendelnek a szuperexpressz vonalaira, mert olyan népszerű a vonatozás. Ott, ahol egyébként a magyarhoz képest fele olyan idős a gépkocsi állomány, ahol körülbelül négyszeres az átlagfizetés, és nagyjából minden megyeszékhely közforgalmi repülőtérrel is rendelkezik. Biztos nem azért vonatoznak a franciák, mert nincs pénzük benzinre és lusták tekergetni a kormányt. És lehet, hogy nem azért nyereséges a francia állami vasút (SNCF), mert egyetlen kreatív tevékenysége az állami források csapolása.

A napokban Szolnokon járt az infrastruktúráért felelős államtitkár, és ha jól olvasom, bejelentette, hogy 40 milliárd (!) forintot fordítunk majd a szolnoki állomás felújítására. Én már annyi ígéretet hallottam és álmot láttam, hogy az örök kételkedést rég a szemétdombra hajítva, neki is hajlandó vagyok hinni. Pontosan ugyanúgy, ahogy a magyar foci új és újabb messiásainak, akik szinte eskü alatt vallják, hogy Mexikó után végre tényleg kijutunk a VB-re. Egyszerűen annyira a gödör alján vagyunk, hogy itt már csak a vak hit segíthet.

Mert komolyan hinni akarom, hogy ha már a gyerekeimmel nem is, de majd az unokáimmal rengeteget fogunk vonatozni. Mert a szolnoki állomás körül végre lesz P+R parkoló, az épület nem a lepukkant szegénységről és igénytelenségről fog tanúskodni, a vonatok szépek, tiszták, elég hosszúak és pontosak lesznek, mi pedig nem megtűrt és csak gondot jelentő utasok, hanem a pénzükért kiszolgálást kapó ügyfelek leszünk.

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Személyes Trianon

A személyes történeteket kellene végre elmesélni. Amelyek ott járnak a világpolitikai döntések nyomában, és mint egy váltó, átállítanak és évtizedekre vagy örökre megváltoztatnak sorsokat. És befolyásolhatják olyanok életét is, akik kilencvenkilenc éve még gondolatok sem voltak.

Dilemma

Az eset hétköznapi. A belvárosi utcában lévő kapunk elé leparkolt egy autó. Se ki, se be. Szerencsére időben érkezem, még látom a sofőrt. Intek neki. Elhúzza a száját, majd meglehetősen kényelmesen ballag vissza az autójához.

Belvárosi vészcsengő

A Mária és a Templom út sarkán, igazából a Belvárosi Nagytemplom előtti Szentháromság tér szélén, a Mária szobor mögött áll egy ház. Pontosabban évtizedek óta pusztul, mostanában pedig már bontják, azaz lehet, hogy nemsokára már csak állt. Szerintem közügy, hogy mi kerül a helyére.

Nem ők! Hanem mi, közösen

Már csak a mi médiumaink és igazságaink, és az ő médiumaik és hazugságaik léteznek. Természetesnek vesszük, hogy nagyjából minden megoldható erőből. A lombnélküli lombkoronasétány ráég Magyarország össze polgármesterére, az ötletgazda valamennyi párttársára. Önveszélyesek vagyunk.