Annak ellenére, hogy a Chioggiai csetepaté szereposztásban csak a tizenkettedik helyen szerepel Isidoro, törvényszéki jegyző, a tapsrendnél teljes joggal állt középen az őt alakító Horváth Gábor. És nem azért, mert bár csak a második felvonásban jelenik meg, és szerepe nélkülözhetetlen a történet továbblendítéséhez és befejezéséhez. Hanem mert az általában mellékszerepekben foglalkoztatott színész parádésan hozza a megvesztegethető, a szavak szintjén csélcsap, ám mégis szégyenlős, a ravasz helybéliektől epeömlést kapó tisztviselőt. Aki lehetne egy szürke emberke is a színpadon, amikor a többiek mindent kihoznak a maguk szerepeiből, ám Horváth Gábor karakteres figurát, mondhatni főszereplőt épít Isidoroból.

Pedig ezúttal komoly verseny folyik a szolnoki színészek között, hogy ki hozza ki a legtöbbet az itáliai szerző lassan negyed évezrede játszott klasszikusának alakjaiból. Különösen a második felvonásban. A vallomástételt süketséggel megúszó Radó Denise terhes asszonysága, a szépségét fegyverként használó Molnár Nikolett fruskája, a korabeli szingli létbe percenként belepusztuló Kertész Marcella huszonhat évese olyan stílusgyakorlatok, amiket nyugodtan lehetne oktatni a különböző színi tanodákban. Mészáros István játéka a puha székkel, illetve a végig használt hadarásának lelassítása a jegyző előtt olyan produkció, ami miatt többen törölgették a szemeiket – bocsánat a kifejezésért – a hasfájdító röhögés miatt. És ismét nem feledkezhetünk meg a Sárga liliomban már emlékezeteset alakító Tárnai Attiláról sem, aki a Kiss József rendezte szolnoki Cihioggiai csetepatéban újabb okot szolgáltat arra, hogy a Gobbi Hilda által a legjobb mellékszereplők számára alapított Aase-díjra idén felterjesszék.

Mondhatnánk, hogy ez a darab nem szól semmiről, egy könnyű komédia, biztos siker két és fél évszázada. Pedig nem. Carlo Goldoni műve a szerelemről, a szeretni akarásról, a házasság intézményéről, a férfiak és nők örök harcáról, az egyszerű emberek életéről, életüket megborsozó csetepatéikról szól. És bár a díszlet meg a ruhák miatt a szolnoki színpadon is az eredeti olasz helyszín jelenik meg, nincs kétségem afelől, hogy ez ma, bármelyik kis közösségben játszódhatna. Itt Szolnokon vagy valamelyik környékbeli faluban. Talán erre is akar utalni a szereplők beszédmódja.

Azt nem mondhatjuk, hogy egy csendes, elmélyülésre alkalmas eladást kapunk a Szigligeti újabb bemutatójával. Rettenetesen harsány és hangos ez a csetepaté. Amitől a konfliktusok is olykor velőnkig hatolnak. Tehát, aki nyugalomra, halk szavakra, nem nyílt veszekedésre, hanem elfojtott konfliktusokra vágyik, az nem itt találja majd meg a szórakozását. Viszont, aki nem bája, ha a temperamentumos szereplők hangjukkal szétfeszítik akár a nézőtér falait is, miközben kacagtatóan egyszerűek, az kiválóan fog szórakozni. Mert jó a darab, kiválóak a színészek, és a történet is becsületesen el lett mesélve.

(A fotók a színház oldaláról valók.)