A párizsi 1-es metró – ami lényegében a Champs-Élysées alatt fut – a franciák számára a jelen, nekünk viszont álom vagy a messzi jövő. Álltam a metrószerelvény elejében, a szélvédő alatt a kivilágított alagútban futó sínek, és felrémlett Kudlik Júlia meg a Delta. A hetvenes évek végén még fekete-fehérben néztem tátott szájjal a vezető nélküli metróról szóló filmet. Most meg szinte újra hallottam a jellegzetes férfi orgánumot, amint a jövő földalattijainak a működési elvét magyarázta: emberi beavatkozás nélkül, csupán a gépek által is pontosan és megbízhatóan működik a metró. Hát ilyen közlekedik a Louvre-tól a Diadalívien át egészen a Szajna túloldalán lévő új városrészig. És ez az, amit gyermeki örömmel ?vezettem?.

Harminc évre előre

Egészen addig a bizonyos új városrészig – La Défense -, ahol az a harminc emelet magas fehér kocka, a Grande Arche is áll. Ami a Concord térről a Diadalíven átnézve is látható, merthogy pontosan a Champs-Élysées tengelyébe építették. Minimum negyedszázaddal ezelőtt. Ugyanis, amikor 1991-ben először jártam ott, már állt. Igaz, kicsit még magányosan, de már kivitt odáig a metró. Sőt, már a föld alá süllyesztett, bevásárlóközponttal kombinált közlekedési csomópont is működött. Mára pedig egy lenyűgöző, felhőkarcolókból álló város nőtt ki körülötte.

Valaki évtizedekkel ezelőtt kitalálta, hogy az irodaházakat nem a turisták által amúgy is ellepett belvárosba kell építeni, hanem kintebb. Ami azért is praktikus, mert az irodákkal járó ember- és autóáradat nem a történelmi negyedeket terheli. És elkezdték kiépíteni az infrastruktúrát, majd lendületet kaptak az állami beruházások, amelyek aztán odavonzották a magánbefektetőket. Amiben ma már nem a negyvenemeletes felhőkarcoló, a mellé épített modern katolikus templom, az utcai szobrok sora az érdekesek, hanem hogy volt egy jövőkép, ami megvalósult.

Van vagy volt valaha nekünk ilyen? Belekezdünk ma valamibe azért, mert tudjuk, hogy majd évtizedek múlva annak mi lesz az eredménye és a haszna? Ültetünk még fákat a jövőnek?

A legszebb, hogy a franciák még szőlőt is képesek voltak telepíteni a felhőkarcolók közé, a metróvonal vasbeton szerkezetének a tetejére. Csak azért, mert pár évtizeddel ezelőtt ezen a területen még szőlősgazdák éltek, és mert egykor a szőlősorok tetején elnézve lehetett látni a Diadalívet. Ahogy ma is.

A hétköznapi jövő

Nem csupán az 1-es metró szerelvényeinek az elejében éreztem, hogy számunkra ez a távoli jövő. Hanem a több mint száz éves párizsi házak között sétálva is, amikor több helyen elektromos autókölcsönző állomásokra bukkantam. Nem mondom, napközben nehéz volt felfedezni őket, sötétedés után viszont állandóan szembejöttek. Amiből arra következtetek, hogy az általában metrómegállók közelében parkoló kölcsönjárgányokat rendszeresen használják.

Hasonló elven működhet, mint a közösségi kerékpárok kölcsönzése. Előre regisztrálni kell, így ha szükségünk van egy autóra, akkor a sűrűn telepített automata állomások valamelyikén felveszünk egyet. Azaz, a kártyánkkal bejelentkezünk, megkapjuk a kulcsot, kihúzzuk a konnektorból a járművet, majd használjuk, amíg kell, aztán pedig valamelyik hasonló állomáson letesszük. Szigorúan csatlakoztatva a töltőre, hogy az utánunk jövő is tudja használni. Olyan valaki, aki szintén nem jön be a belvárosba a benzines autójával, mert tudja, hogy ha autóra van szüksége, talál egy kölcsönözhető villany-négykerekűt valamelyik parkolóban.

Esküszöm, már az is haladás lenne, ha legalább a közösségi bringák elterjednének nálunk. Nem elsősorban a környezettudatosság miatt. Hanem, hogy szokjuk a rendet, amikor valamit közösen használunk, és azért vigyázunk rá. És nem visszük haza, nem leszünk önzőek, hanem a helyére tesszük, mert közösségben gondolkodunk, mert lehet, hogy holnap is szükség lesz rá nekem vagy másnak.

Bartók és Brassai

Menne ez, hiszen olyanokkal jövünk egy helyről, akikre ma Párizsban is kíváncsiak. Például Robert Capa, akinek világhírű képe, A milicista halála ott virít a Tuileriák metrómegállójának XX. századi történelmi tablóján. Vagy Kodály Zoltán, akinek egyik műve a Notre Dame-ban rendezett koncert programjában is szerepelt, amit plakát hirdetett a híres templom bejáratánál. Netán Liszt Ferenc, akinek munkásságát nem felejtik el megemlíteni a szajnai hajóút során.

Ahonnan jól látható az Orsay Múzeum falára kifeszített hatalmas plakát, amely Bartók Béla nevével hívogatja a turistákat a múlt század elejének magyar művészetét – festők, fotósok, zenészek – bemutató kiállításra. Közvetlenül a Cézanne és Monet milliárdos értékű, világhírű festményeit felvonultató termek mellett. A tárlat végénél pedig például Kosztolányi, Márai és József Attila kötetei kaphatók franciául.

Azonban talán még ennél is ütősebb a párizsi városháza homlokzatára kifeszített több emelet magas molinó, ami szerint november közepétől Brassai képeiből nyílik kiállítás az épületben. Ami még akkor is büszkeséggel tölt el, ha itthon is kevesen tudják, hogy a két világháború közötti Párizst fotóin megörökítő, Halász Gyulaként született Brassai is magyar volt.