Az „Itt lakott… Kiállítás a holokauszt szolnoki áldozatainak emlékére” című tárlatot március 12-én nyitották meg a 115 éve átadott egykori zsinagógában, ami több mint negyven éve Szolnoki Galériaként funkcionál. A március 30-ig látogatható kiállítás a Magyar Holokauszt Emlékév szolnoki eseménysorozatának nyitó rendezvénye. Ha jobban belegondolunk: maga a helyszín is sokat elárul a hét évtizeddel ezelőtti eseményekről. Volt Szolnokon egy közösség, amelyik a város aranykorában gyönyörű templomot építhetett magának, szűk fél évszázad múlva azonban már üres a templomuk, háromnegyed évszázad múlva pedig már nem a hit tere. Hogy megértsük a veszteséget: játsszunk el a gondolattal, milyen lenne, ha ez bármelyik másik templomunkkal történik!

És, ha ezzel a gondolattal eljátsszunk, akkor az „Itt lakott…” kezdetű mondatba is nyugodtan behelyettesíthetjük magunkat, felmenőinket, ismerőseinek, és mondjuk, beleborzonghatunk, hogy milyen lenne, ha egy kiskocsinyi holmival kellene elhagyni az otthonunkat, majd annyival se a városunkat. Mert…? Mert valamilyennek születtünk.

Az „Itt lakott… Kiállítás a holokauszt szolnoki áldozatainak emlékére” kiállítást akkor is meg kell néznünk – és magunkkal vinni rá a gyerekeinket -, ha ez a kiállítás tulajdonképpen nem több mint ismereteink kinagyított könyvlapoknak tűnő tablókon való átismétlése. Belépünk az egykori zsinagógába, majd balra indulva kronológia szerint, kiragadott szemelvények révén követhetjük Szolnok és szolnoki zsidóság történetét. Az első betelepülőtől, a város aranykorán át, a két világháború közötti időszakig. És természetesen szembesülhetünk a vészkorszak helyi eseményeivel, és kapunk egy csipetnyit az elhurcoltak visszatéréséből is.

Az emlékezés, az emlékeztetés és a figyelmeztetés fontossága miatt azt kell mondanom, hogy még egy ilyen rettenetesen egyszerű kiállítás is jobb a semminél. Ha pedig azt jól sejtem az emlékév helyi programfüzete alapján, hogy ezek a tablók a Szolnoki Galériából iskolákba vándorolnak majd tovább, akkor az én elvárásaimnak is messze megfelelnek. És most nem feszegetem hosszasan, hogy mennyivel többet ki lehetett volna hozni egy ilyen kiállításból, mert csak ismét belefutnék az idő, a pénz és a kreativitás fájó hiányába. Tehát a magam részéről rettenetesen örülök, hogy létrejött ez a tárlat.

Ugyanakkor a tartalomra gondolva, nem tudom azt mondani, hogy az utolsó tablóknak nincsenek súlyos hiányosságai. Hetven év után is még csak soroljuk a történelmi tényeket, de nem nézünk szembe a felelősségünkkel. Arctalan, ismeretlenek a szolnoki gettó felállítói és kiürítői. Még mindig valaki mások, akik végignézték a szolnoki utcákon a cukorgyár felé ballagó transzportot. Arról pedig diszkréten hallgatunk, hogy a háború után miként éledhetett fel ismét az antiszemitizmus, és a koncentrációs táborokból 1945-ben visszatérők közül miért választották sokan 1948-ban és 1956 után is inkább a távozást. Mintha a holokauszt szolnoki borzalmai még mindig nem itt és nem velünk történtek volna, mintha az, amiről nem beszélünk, nem létezne.