Aki nyolcvanöt évesen megfesti a Szentendrei Vénuszt, azaz a hatvanas évek végén, a Duna-parti város minden bizonnyal legszebb lánya fekszik neki bikinis modellt, öt évvel később – igen kilencven éves korában – pedig még Ülő aktot fest, annak nem kételkedhetünk a szépség és az életigenlés iránti elkötelezettségében. Talán ez a kettő is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a véres huszadik században nemcsak ritka hosszú élet, de majd háromnegyed évszázadnyi alkotás is megadatott Czóbel Bélának. Akinek művészi nagyságáról, nemzetközi elismertségéről és mai értékéről is lehet vitatkozni, ám az kétségbevonhatatlan, hogy a magyar képzőművészetnek egy olyan megkerülhetetlen alakja, akinek a munkásságát illik ismerni, akinek a képeivel legalább egyszer az életben ajánlott élőben is találkozni. Számunkra Czóbel éppen olyan klasszikus, mint Jókai, Mikszáth, Arany vagy Fábri, Várkonyi, Jancsó csak éppen a vászon előtt alkotott maradandót.
A Szolnoki Galériában május végén nyitották meg a szentendrei Ferenczy Múzeum anyagából a Czóbel Béla kiállítást. Ráadásul az a Kratochwill Mimi művészettörténész bocsátotta útjára, aki a Galéria emeletén maga is látható Czóbel egyik, jó negyven évvel ezelőtti festményén. Merthogy a Szolnokra elhozott negyvennyolc festmény és kilenc grafika nemcsak Czóbel tájképeiből és csendéleteiből ad ízelítőt, de bőven merít a portréiból is. Ráadásul úgy, hogy a megfestett alakok szinte mindegyike pontosan azonosítható – részben Kratochwill Miminek is köszönhetően -, így például a Harlekin vagy a Vőfélyről is tudjuk, hogy civilben egy szentendrei testnevelő tanár volt. És ez a július elejéig látható kiállításon bárki számára kiderül, merthogy nemcsak a képek és a képaláírások érkeztek Szolnokra, de a rövid, de tartalmas magyarázó táblák is, amelyek sztoriznak a képekről. Ezzel még szerethetőbbé téve őket. Hisz nem elképesztő történet például, hogy Czóbel valakit megfestett gyerekként, majd harminc évvel később meglett úriemberként is?
Bár a kiállításon tilos fotózni, nem tudtam megállni a szabályszegést, mert képek nélkül nem tudom megírni, milyen fontos, hogy ezek a festmények néhány hétre Szolnokra költöztek. És bár sok reklámot nem kapott a kiállítás – nem is értem, miért nincsenek ilyenkor citylight poszterek és plakátok a városban, vagy óriási molinók a Galérián -, örömmel konstatáltam, hogy a jó idő ellenére, vasárnap délután nem egyedül bolyongtam Czóbel képei előtt. Úgy tűnik, sokan megérezték, hogy kivételes lehetőség ennyi Czóbelt Szolnokon nézegetni. Nem vagyunk egyformák, de számomra legalább olyan ütős, mint bajnokcsapataink fényében sütkérezni.
Szóval azért szegtem meg a szabályt – köszönet a teremőr hölgynek, hogy elnéző volt -, mert azt akarom, hogy minél többen ácsorogjanak legalább fél órát Czóbel képei előtt. A Galériába belépve, induljanak jobbra! Nézzenek a fiatal Czóbel szemébe! Majd a teret körbejárva, menjenek fel az emeletre, tartsák meg az irányt, így kövessék a háromnegyed évszázados alkotói pályát, és aztán a Templom utcai rózsaablak alatt nézzenek ismét az öregedő mester szemébe! Szórakoztató és felemelő kaland lesz, főleg, ha orrhegynyi közelségből és több méter távolságból is babrálják a szemükkel a sok-sok évtizedes ecsetvonásokat.