– Rendszeresen visszatér Szolnokra rendezni, már-már társulati tag?
– Valóban, az elmúlt fél évtizedben minden évadban rendeztem Szolnokon, kezdtem a Zsuzsi kisasszonnyal, aztán jött a Kaland vagy az Adáshiba. Az összes vidéki színházban dolgoztam már, de Szolnokra mindig különös örömmel jövök. Elsősorban talán azért, mert remek a társulat, így kitűnő művészekkel dolgozhatok. Hogy melyik évadban mit rendezek, az van, amikor a színház vezetésétől függ, van, amikor én javaslok darabot. Az utazás az éjszakában vagy a Kaland például az én ötletem volt, a Zsuzsu kisasszonyt, az Adáshibát vagy most A nagymamát Balázs Péter ajánlotta.
– Amennyiben a színház javasol darabot, a szereposztásba beleszólhat?
– Ebben az esetben engem már úgy kértek fel, hogy tudták, ki lesz a címszereplő. Hölgyek esetében talán nem illik kimondani, de hát tény, hogy Almási Évával ötven éve dolgozunk együtt. Nagyszerű színésznő, aki A nagymamában briliáns alakítást nyújt. Az ezredes szerepére Kovács Istvánt viszont már együtt kértük fel, vele szintén sok tévéjátékot forgattam az elmúlt évtizedekben. A további szereposztás természetesen már jórészt rajtam múlott, hiszen érzékeny vagyok arra, hogy kikkel dolgozom. Szolnokon könnyű dolgom volt, hiszen remek a társulat, nem volt nehéz jó szereposztást kitalálni. A mai próba után pedig épp azt mondtam a társulatnak, hogy nemcsak a főszereplők, de mindenki – Molnár Niki, Dósa Matyi, Barabás Botond és sorolhatnám – a maximumot hozza, megvalósítják az elképzeléseimet.
– Mennyire befolyásolta a munkát, hogy a próbák jelentős része még az előző évadban volt?
– Nemcsak én, de a színészek sem örülnek annak, hogy öt hetet még tavasszal próbáltunk, aztán három és fél hónap kihagyás után kellett újra felvennünk a fonalat a premier előtt. De elfogadjuk, már az Adáshiba is így született. Úgy érzem, bennem sokkal nagyobb frász volt a kihagyás miatt, mint a társulatban. Nem tudtam, mit felejtenek, milyen újdonságok jönnek elő. Aztán persze kiderült, hogy abban a tavaszi öt hétben alapos munkát végeztünk, mert két próba után már minden úgy ment, mint májusban.
– Mennyire nehezíti meg A nagymama színpadra állítását, hogy azért ennek a darabnak van egy sokak által ismert, klasszikus adaptációja Tolnay Klárival?
– Minden nagy színészegyéniség más és más. Így bármelyik előadás akkor lehet jó, ha az alakítások nem hasonlítanak egyik korábbira sem, a színészek nem másolják az elődöket, hanem saját egyéniségüket hozzák. Ugyanez igaz a rendezésre is, hiszen óriási hibát követ el az a rendező, aki előző előadásokat másol. Persze, én is láttam vagy húsz éve azt a legendás előadást, mély benyomást tett rám. A szolnoki A nagymama azonban a stíluson és a szövegen kívül nem hasonlít arra, mert egy új előadás jött létre. A tegnapi próba végén arról is beszéltem a társulatnak, hogy elégedettek lehetünk, mert bár a Tolnai Klári féle A nagymama magasra tette a mércét, Almási Évának a frissességével, a vagányságával sikerült azt megütni.
– Csiky Gergely a XIX. század végén írta A nagymamát. Működik a XXI. század elején?
– Az olvasópróbán is elmondtam, hogy Csiky 1891-ben írta A nagymamát, de mivel egy nagyszerű szerzőről van szó, így nemcsak egy kerek darabbal van dolgunk, hanem remek szerepekkel és jó szöveggel is. Ugyanakkor van benne korszerűség is. Amikor elkezdtünk dolgozni, Almási Évával elhatároztuk, hogy a mi nagymamánk nem egy XIX. század végi nagymama lesz, hanem egy vagány, ügyes, unokáit nagyon szerető, értük mindenre képes, ám érző nő, aki a 40 évvel korábbi szerelméhez nem nosztalgiával viszonyul. Azt hiszem, kitűnő előadás született tele humorral, kis érzelgősséggel, rengeteg okulással, valamennyi szentimentalizmussal, sok furfanggal és olyan szituációkkal, ami a mai öregeknek és fiataloknak is ismerős lehet.
– Befolyásolta a rendezésben, hogy gyakorló nagypapa?
– Ötszörös nagypapa vagyok, így borzalmasan együtt tudok érezni azokkal, akik az unokáikért mindent megtesznek, mint Almási Éva a darabban. A legkisebb unokám ugyan nem lesz itt a premieren, a négy nagyobb viszont már nagyon várja A nagymamát.
