Munkásőr tanár úr azon a harminc évvel ezelőtti Honvédelmi napon többek között arról tartott előadást, hogy azért is fontosak a munkásőrök, mert például katasztrófa esetén menteni tudják a veszélybe kerülő értékeket. Hogy szemléletesebb legyen, hozzátette: akár egész nap géppisztolyt a fejük fölé tartva, nyakig a vízben állva is védhetik a javainkat, például árvíz idején. Elsős középiskolásként nem nagyon értettük ebben a logikát, Janó rá is kérdezett, hogy de minek a gépfegyver a mentéshez. Nem részletezte. Inkább áttértünk egy másik fontos témára. Talán éppen az atomvillanás utáni teendőkre, hogy mit érdemes magunkra teríteni, meg miként feküdjünk a járda mellé, ha jön a sugárzás.

És mi azokban a napokban nem feküdtünk a járda mellé.

Részben, mert két nappal a csernobili atomkatasztrófa után gőzünk sem volt arról, mi történt. Pontosabban azt se nagyon tudtuk, hogy történt-e egyáltalán valami, és ha igen, akkor mi. És nem azért voltunk ilyen tudatlanok, mert elsős középiskolások voltunk. Az a gyanúm, hogy 1986. április 26-án hajnalban azok sem tudták pontosan, mi történik, akik az események közvetlen közelében voltak. Legalábbis erre utalnak a megjelent visszaemlékezések, például a mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgozó tűzoltókról, a kiakadó sugárzásmérő meghibásodását gyanító szakemberekről, de a hibát először otthon kereső svédek is. A távolabb lévők – és itt szinte a világ minden pontjára gondolhatunk – meg eleinte maximum találgattak, mert csak elszórt mérésekből sejthették, hogy olyasmi történt Ukrajna északi részén, amire korábban még nem volt példa. Aztán mire a Pripjaty folyó partján is világos lett, hogy a békés célú atomenergia termelése a Lenin-erőmű négyes blokkjában kicsúszott az emberiség kezéből, addigra Gorbacsov fején is összehúzódott a brezsnyevi szemöldök, és beindult a gépezet, ami próbálta bagatellizálni a bajt.

A katasztrófa után nagyjából három nap telt el úgy, hogy a hivatalos magyar tömegtájékoztatás nem adott hírt sem a balesetről, sem annak várható következményeiről. Igaz, ennyi idő nagyjából éppen elég volt ahhoz, hogy az osztrák meg a jugó médiumokat fogni tudók eljuttassák a hírt az ország belsejébe, így például Szolnokra is. Hogy aztán szép lassan kiderüljön, a friss tavaszi saláták, retkek fogyasztása nem ajánlott, meg a felszíni vizekkel is érdemes óvatosabban bánni, sőt az esővel is lehetnek gondok.

Hogy mivel, mekkora gond lett végül, szerintem ma sem tudjuk. Az azonban tény, hogy öt nappal a katasztrófa után, amikor a hanyatló Nyugat országaiban lebeszélték az embereket a szabadtéri rendezvények látogatásáról, nálunk, Szolnokon ugyanúgy megrendezték a május elsejei felvonulást és a majálist, mint előtte. Hosszú sorokban vonultak az integető emberek a Kossuth téren, a Tanácsháza elé ácsolt dísztribün előtt, hogy aztán ki-ki a maga vállalati sátránál fogyassza el a kihagyhatatlan sör-virslit, gyerekeinek meg szörpöt és vattacukrot szerezzen. Emlékeim szerint borúsan indult a reggel, a felvonulás elején is jól esett még a tavaszi kabát, de aztán dél körül már szikrázóan sütött a Nap. Kora délután pedig olyan fülledt, meleg idő volt, ami egy nyári napnak is a becsületére vált volna. Aztán pedig következett az alapos felhőszakadás.

A mából nézve végtelen cinizmus volt megtartani az 1986-os majálist. Még akkor is, ha a Kárpárt-medencének köszönhetően valószínű, hogy hozzánk jóval kevesebb jutott a káros sugárzásból, mint például az osztrákokhoz. Igaz, ennek a végtelen cinizmusnak a kibeszélését a mai napig elodázzák az atomkatasztrófa következményeinek találgatásai, a nagy Szovjetunió koporsójába szöget ütő óriási sunnyogás lassan kibontakozó részletei, azaz minden ott, velük történt és nem nálunk, velünk.