Volt már olyan érzésük egy könyvet olvasva, hogy a következő lapon akár saját magukkal is találkozhatnak? Nem azért, mert beleképzelték magukat a főhős vagy valamelyik szereplő karakterébe! Hanem amiatt, hogy a regény a mában játszódik, szinte azokon a helyszíneken mozognak a hősei, ahol naponta mi is megfordulunk, ráadásul állandóan ismerős figurák tűnnek fel. Olykor ez félelmetes és felkavaró, máskor meg annyira szórakoztató, hogy csak az elalvás képes kiverni az ember kezéből a könyvet.
Gerőcs Péter Győztesek köztársasága című regényével így jártam.
A fiatal, ám már négy kötetes író legújabb kötetét azért vettem le a könyvesbolt polcáról, mert idén, ezért a munkájáért, neki ítélték az Artisjus pályájuk elején járó szerzőknek szóló díját. Mivel semmit nem tudtam a szerzőről és a regényről, még ott, a boltban elkezdtem olvasni, és nagyjából a 40. oldalnál esett le, hogy mielőtt teljesen belemerülök, nem ártana kifizetnem. A Győztesek köztársasága ugyanis letehetetlen. Főszereplője zavaros családi háttérrel induló, komoly személyiségi problémákat hordozó, a művészvilágból a politikába keveredő fantaszta. Akivel soha nem találkozunk, csak a Győztesek köztársaságában érintettek monológjaiból bontakozik ki a személyisége. A monológok többsége pedig maga a kis – vagy éppen túl nagy – magyar valóság.
Amitől azért olykor meg tud csömörleni az ember. És ilyenkor jöhet jól egy olyan történet, ami a múltban pörög. Rózsa Sándor, az alföldi betyár, az igazságosztó vagy a rettenetes rabló legendáit már sokan, sokféleképpen elmesélték. Éppen ezért volt meglepő, hogy a legjobb kortárs írók sorába tartozó Cserna Szabó András is erre vállalkozik a Sömmi című regényében. Ami azonban parádés nyelvhasználata és Veszelka Imre szemszöge, történetmesélése, kitalált érzelmei és kommentárjai miatt egy egészen különleges Ruzsa Sándor történetté változik. Benne olyan valós alakokkal, mint Jókai Mór, Kossuth vagy éppen a szabadságharc tábornokai, akikkel a betyár mind-mind kapcsolatba kerül az ördöggel vívott küzdelme során. Az elsőre nehéz olvasmányt néhány oldal után ugyancsak nehéz lerakni. A végéhez közeledve pedig egyrészt az oldalak fogyását sajnálja az ember, másrészt meg reménykedik, hogy valaki ugyanúgy meg akarja majd filmesíteni, mint Rudolf Péter tette a Kossuth kiflivel.
És sajnos vannak olyan könyvek, amiket nem lehet filmre vinni, mert a valóság már meghaladta a legjobb forgatókönyv-írókat és dramaturgokat is. Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő, Nobel-díjas Csernobili imája nem is regény, hanem egy különleges riportkönyv, megrázó vallomások sorozata. Amiben a katasztrófát megélt és a terheit ma is hordozó sok-sok nemzetiség képviselői vallanak. Úgy, hogy ezt a könyvet bizony időnként le kell rakni. Mert annyira megrázó a felrobbant reaktorba védőfelszerelés nélkül dolgozók és családtagjaiknak története, a sugárzás ellenére is a lakóhelyükhöz ragaszkodók elbeszélései, a segíteni próbálók kilátástalansága és a máig velünk élő csinovnyik nemtörődömség. Sose tudtam, hogy a csernobili katasztrófa több települést tett tönkre Fehéroroszországban, mint a második világháború. Eddig nem értettem, miért vállalták a likvidátorok – az erőművet a baleset után takarítók – a hosszú kínszenvedés után érkező biztos halált.
Igen, azt hiszem, néha azért is kell ilyen könyveket olvasni, hogy az ember becsülni tudja azt, amiben él.