Ki lehetne hagyni a magas labdát, de az összefüggések miatt nem tehetem. Hosszú hetek vagy talán hónapok munkájával, augusztus közepére elkészült a Baross utca Eötvös tér és Jubileum tér közötti szakaszának felújítása. Új burkolat, szegélyek, buszmegállók, járdák, utcabekötések, festések. És szeptember elején, a Jólét ABC előtt már fel is kellett bontani a gyönyörű, egybefüggő aszfaltot valamelyik közmű meghibásodása miatt. Tegyük hozzá, nem is először, hisz pár hete a Gépipari előtt is zúgott már a friss aszfalton a légkalapács.
Mondhatnánk, hogy az útfelújítás megrendelői, tervezői és építői igazán nem tehetnek arról, hogy a föld mélyén lévő, nem éppen fiatal közművek olykor meghibásodnak, és emiatt bontani kell. Az építők talán tényleg nem, ők maximum az újabb megrendeléssel járhatnak jól. A megrendelő – azaz a város, tehát mi -, illetve a tervezők esetében már nem lehetünk ennyire megengedőek, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy egy földi halandó számára legyőzhetetlen szörnnyel kell megküzdeniük.
Az azonban biztos: felelőtlenség volt Szolnok útjaira úgy elkölteni 4 milliárd forintot, hogy az utak alatti, sokszor százéves közműveket nem cserélték ki. Tudom, hogy ha ezeket is megcsinálják, fele vagy harmad ennyi utat lehetett volna felújítani és kétszer vagy háromszor ennyi ideg lett volna felfordulás, de kétség nem férhet hozzá, hogy hosszú távon így jártunk volna jobban. Mert, ahogy a Baross utcán egy hónap után jönnek elő a hibák, következik majd az Ady és a számtalan mellékutca is. És egy-két év alatt pedig ugyanolyan patchwork lesz a város, mint volt a nyár elejéig.
Persze megértem, hogy azt kell megcsinálni, amire éppen a pénz címkézve van. Meg azzal is tisztában vagyok, hogy mindaddig, amíg a költségvetési sorok elhomályosíthatják a józan gondolkodást, addig nálunk többe fog kerülni a hús, mint a leves. Sőt, odáig is elmegyek, hogy a hiba alapvetően nem Szolnokon van, ám a levét mégis nekünk kell majd meginni.
Mindezt csak azért írtam le ilyen hosszasan, mert be kell látnunk – és itt kötök vissza a legyőzhetetlen szörnyekre -, a közműszolgáltatók kiskirályságaival Szolnok se tud mit kezdeni. Tessék megnézni a gyönyörűen felújított Szapáry utcát csúfító közműszekrényeket, a díszköves járdákba ékelődő ormótlan közműfedeleket, és meghallgatni az említett Baross utca még fel nem bontott részein, vagy a tavaly elkészült Csokonai úton a kerekek alatt csattogó közműfedeleket! Ha ilyen apróságok ügyében sem sikerül a beruházónak és a közművek gazdáinak együttműködni, ha az atomkor sokadik évtizedében sem tudunk még zajtalan fedeleket gyártani, akkor miért is hihetnénk abban, hogy a hatalmas útberuházás előtt mondjuk, kicserélik a víz, a csatorna, a gáz vagy bármi egyéb, földben futó közmű, elöregedett részeit? Vagy az érintettek megbeszélik, hogy kinek, mikor fér bele a költségvetésébe a csere – amit áttételesen, de mi fogyasztók biztosítunk -, így mikor érdemes milliárdokért aszfaltozni.
Komolyan mondom, Magyarország akkor lép majd a fejlődés egy újabb, ma még elérhetetlen fokára, amikor a közműfedelek nem süppednek be az utakba, és nem csörömpölnek a kerekek alatt. Ez az álomvilág pedig nem valósulhat meg anélkül, hogy a közpénzét eltapsolók, a köz érdekében tevékenykedők, ne álljanak egymással szóba, és ne csak a maguk érdekét nézzék, hanem a másikét is, aminek az eredője maga a közös haszon lesz.
Tudom, nem szabad hinni az utópiákba, de lemondani is kár lenne róluk.
