Sok mindenhez nem értek, így például a komolyzenéhez és a táncművészethez sem. Viszont úgy érzem, azt azért képes vagyok megállapítani, ha valakik a szívüket-lelküket teszik bele abba, amit csinálnak, és nem a számla kitöltése az elsődleges művészeti motiváció, hanem mondjuk az, hogy miközben szórakoztatnak, ők is jól érezzék magukat. Mert mit lehet arról gondolni, amikor a West Side Story különlegesen válogatott dallamaira Szolnok város főzeneigazgatója, a Magyarországtól kapott kitüntetését nem a fiókjában, hanem a frakkján viselő Izaki Maszahiro olyan átéléssel vezényel, hogy az külön táncprodukciónak is beillik. Vagy, amikor a héttől tizenéves korú balettosok mestere – Szitt Melinda – bekuporodik a széksorok közé, és olyan összpontosítással irányít, hogy végig azt érezni, tanítványai minden mozdulatában benne van az élete. Arról nem is beszélve, hogy a kétezer fős közönséget teljesen magával ragadó tangó táncosok arcán végig olyan elégedett és őszinte mosoly ült, mint akik nem eltáncolták a szabadságot meg a szerelmet, hanem minden porcikájukkal ott előttünk, egyszeri és megismételhetetlen módon megélték. Mondom, nem értek a komolyzenéhez és a tánchoz, de szépre és igazra vágyó közönségként engem teljesen elvarázsoltak, és kétszer egy órára egy másik világba pottyantottak.
Miközben persze nem tudtam szabadulni attól az álomtól, hogy már csak e hat éve létező szuperprodukció miatt is megérdemelne Szolnok egy modern, akár több ezer néző befogadására is alkalmas koncerttermet. Ahol mondjuk az ilyen 300 művészt megmozgató előadás résztvevőinek a színpad közelében, és nem az út túloldalán egy másik épületben lehet normális öltözőt biztosítani. Vagy, ahol nem azért kell negyvenperces szünetet tartani, mert a lelkes közönséget sem a vizesblokkok, sem a büfék nem tudják kiszolgálni. Ha illene ide a durva fogalmazás, akkor azt mondanám, itt ismét sz-ból építünk várat. Így viszont inkább azt írom le, most már maga a helyszín méltatlan mindahhoz, amit a Szolnoki Szimfonikusok és partnereik az új év első hétvégéjén létrehoznak.
És vessen meg bárki érte, de még azzal is előhozakodom, hogy kevésbé kellene szilveszter után szolnokiként pironkodnunk, ha inkább a Tánckoncertet közvetítené valamelyik közszolgálati csatorna, és nem részegek vagy részegimitátorok bohóckodását. Lenne mire büszkének lennünk, hiszen Izaki Maszahiro nem fél attól, hogy miközben egy klasszikus, szimfonikus zenekar élén áll, maga köré engedje a modernt, a világszínvonalút, és annyi fiatal tehetséget, hogy a mínuszok ellenére is azt mondhatjuk, a Tiszaligetbe már január 7-én beszökött a tavasz.
Szóval elkezdtem a centit vágni. Szerintem nem egyedül. És bár tudom, hogy ígéretekkel tele a padlás, pénzből viszont mindig kevesebb van, mint kellene, a magam részéről mégis nagyon támogatnám, ha Szolnok kulturális költségvetésének megalkotása azzal kezdődne: mennyi pénz kell a 2018-as Tánckoncertre. Majd úgy folytatódna, hogy jó, akkor a tripláját adjuk, mert egyrészt legyen mozgástere a művészi szabadságnak, másrészt végre csináljunk olyan reklámot a produkciónak – bocsánat, javítok: Szolnoknak -, hogy akár többször is elő kelljen adni a hetedik Tánckoncertet, és január első hétvégéjén minden kultúra szerető ebbe a városba akarjon jönni. Mi meg tényleg büszkék lehessünk arra, hogy mindez nálunk, szolnokiaknál történik.
