(Nyári ismétlés: Ez a cikk 2017. március 14-én jelent meg először.)
Fél évszázad alatt természetes lett a léte. Így valószínű, csak akkor vennénk észre a hiányát, ha egyetlen napra kivonnák a forgalomból. Hogy megépítésének ötlete mikor vetődött fel először, csak tippelni tudok: szerintem a szolnoki vasútállomás korszerűsítésének 50-es évekbeli terveiben már szerepelhetett, de azon se lepődnék meg, ha a Kolozsvári felüljáró építésekor – tehát a 40-es évek elején – már elgondolkodtak rajta. A Jászságot – Észak-Magyarországot – és a Tiszántúlt összekötő útvonal egyik fontos pontján áll. Jelentősége bármelyik a Zagyván vagy a Tiszán átívelő közúti hídéval összevethető.
Építése valamikor 1968-ban kezdődött. Bár alig fél évszázaddal ezelőtti dátumról van szó, a korabeli megyei napilapban annak az évnek júniusa, szeptembere és második fele is olvasható, mint a munkák kezdete. Amin a magam részéről nem csodálkozok, hiszen a 32-es főút Szolnok-Debrecen vasútvonal fölött átívelő felüljárójának építése éppúgy összefüggött a szolnoki vasútállomás korszerűsítésével, mint a város belső úthálózatának átalakításával és a 4-es főút építésével, így talán senki sem ért rá figyelni a kezdés pontos pillanatára. (Lehet, hogy alapkövet se raktak le?) Sokkal fontosabb lehetett, hogy végre elkezdődjön a beruházás, amitől leginkább azt várták, hogy az ott lévő, sokszor 20 percen túl is zárva tartó vasúti átjárót – egy helyen azt írták, a 14 nappali órából 12-ben volt leengedve a sorompó – végre kiiktathassák a forgalomból.
Ennek a bosszantó átjárónak a pontos helyét ma már nehéz meghatározni. Elsőre azt mondanám, hogy ott volt, ahol a felüljárótól az állomás felé ma is találunk egy szoknyás sorompót. Régi térképeket nézegetve azonban úgy tűnik, inkább az elkészült felüljáró másik oldalán lehetett az átkelő, valahol a Szántó körút és a Tél utca között. Amihez persze a legnagyobb forgalmat a Thököly utca vihette, aminek eredeti nyomvonala ma is a felüljáró állomás felőli oldalán indulva kanyarodik be a műtárgy alá.
A még név nélküli felüljáró terveit az Út- és Vasúttervező Vállalat (UVATERV) munkatársa, Huszár Gyula készítette, aki korábban a szajoli és két évvel később a Kolozsvári felüljárókat is rajzolta. A Thököly útra kerülő műtárgy a maga közel egy kilométernyi teljes hosszával impozáns építmény, akkor 41 milliót költöttek rá, mai áron 4-8 milliárd forintba kerülne a létrehozása. Maga a tényleges híd, ami eredetileg 12 vágány fölött ívelt át 176 méter hosszúságú, és ehhez jön a valamivel több, mint 800 méteres két felhajtó töltései. Ezek létrehozásához 90 ezer köbméter földet mozgattak meg az építők, ami nem csoda, hiszen a 8 méter széles út két oldalára 2-2 méteres járdát is el kellett helyezni.
A felüljáró kivitelezésén legalább 14 cég dolgozott. A beruházó a KPM (Közlekedési és Postaügyi Minisztérium) Szolnoki Közúti Igazgatósága volt, a fő kivitelező pedig a Közlekedési Építő Vállalat (KÉV) Szolnoki Fő-építésvezetősége. Akik pesti és helyi vállalatokkal, többek között a fuvarozást végző AKÖV-vel, valamint a TITÁSZ-szal és a Postával is együtt kellett működjenek a siker érdekében. Ami, mint az 1971 tavaszi megyei napilapból kigyűjthető, nem is lehetett olyan egyszerű.
A műtárgy átadását eredetileg 1971. április 4-ére tervezték. Bő egy évvel korábban azonban kiderült, hogy a felüljáróra égető szüksége van nemcsak a városnak, de egész Kelet-Magyarországnak. A Kolozsvári felüljáró ugyanis egyre rosszabb állapotba került, és elodázhatatlanná vált a felújítása. Amihez csak azután lehetett nekifogni, ha a rékasi rámpát átadják. Ennek érdekében döntöttek úgy, hogy erőforrásokat átcsoportosítva, fél évvel korábban, már 1970. november 7-ére el kell készülnie a felüljárónak. Amit azonban csak úgy lehetett elérni, hogy közben az Ady Endre út és a Thököly út átépítését, új nyomvonalának kialakítását lényegében felfüggesztették. Mindeközben pedig sorra jelentek meg a cikkek a Néplapban, amelyek az építkezés állásáról, a terv teljesítését veszélyeztető cégekről és egyéb problémákról, például a közművek áthelyezésének késlekedéséről vagy éppen a közvilágítás kiépítéséről szóltak.
A felüljárót végül Dr. Csanádi György miniszter megbízásából az a Dr. Ábrahám Kálmán adta át, aki a tervezés időszakában még az UVATERV irodájának vezetője, a szalagátvágáskor a KPM Közúti Közlekedési Főosztályának vezetője, 1974-től államtitkára, majd 1977-84 között a minisztérium irányítója volt. Mint az átadón elhangzott, a beruházás során 4 ezer tonna betont, ugyanennyi kavicsot és 3 ezer mázsa betonacélt építettek be a szerkezetbe, továbbá 1,5 kilométer rávezető utat is korszerűsítettek. A beszámolók szerint nemcsak a fontos emberek vettek részt az őszi avatáson, de sok szolnoki is kiment az eseményre, ahol azt is bejelentették, hogy November 7-e lesz az új műtárgy neve. Sőt, ezt és a felépítésben együttműködő szervezetek nevét emléktábla is megörökítette, amit persze ma már sehol se találni.
A Széchenyi városrész fejlesztése szempontjából is nélkülözhetetlen felüljárót tehát 47 éve használjuk. Azóta háromszor esett át komolyabb felújításon. Először másfél évtizeddel az átadása után kapott új burkolatot a szerkezet, majd a kilencvenes évek második felében teljesen felújították. Legutóbb pedig 2013-ban költöttek uniós forrásból 400 milliót a rendbetételére, így tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a két felhajtós, négy gyaloglépcsős, 12 méter széles és közel egy kilométeres felüljáró egész jó állapotban szolgálja a szolnokiakat és a városon átutazókat. Igaz, jó ideje hivatalos neve nincs, és bár rékasi rámpaként, meg Thököly úti felüljáróként is egyértelműen azonosítható, egyszer talán újra elkereszteljük ezt a nem túl szép, de rendkívül fontos közúti műtárgyunkat.
