Annak ellenére, hogy már a Szovjetunió idején is ezen a napon tartották a Győzelem Napi felvonulásokat a moszkvai Vörös téren, és az a győzelem számunkra nem volt éppen felhőtlen – de „sírni csak a győztesnek szabad” -, továbbá, hogy egy ideje éppen másként viszonyulunk ahhoz az Európai Unióhoz, amihez alapköveinek lerakása óta tartozni szeretnénk, május 9-e lényegén mindezek semmit sem változtattak. Éppen ezért rendkívül kínos és érthetetlen, hogy fontos történelmi dátumainkhoz hasonlóan ezzel a nappal se tudunk mit kezdeni.
Úgy tűnik, ahogy távolodunk azoktól az időktől, amikor még kötelezően „ünnepeltük” április 4-ét, egyre kevesebbet akarunk beszélni mindarról, ami 1945-ben Magyarországon, Európában és a világban véget ért. Néha az az érzésem, úgy tekintünk a második világháborúra, mintha csupán néhány év lett volna a XX. századból, és ezért nem érdemel több szót az a hat év sem, mint bármelyik másik fél tucat. Nem beszélünk róla, elsunnyogjuk, hagyjuk elmúlni, ahelyett, hogy szembenéznénk a napjainkat meghatározó tegnapokkal. A holnapjaink érdekében.
Végtelen naivitásommal elsősorban azért gondolom ezt, mert hiszem: aki nem tanul a történelemből, épp a történelmi tapasztalatok bizonyítják, hogy az képes lesz a korábbi katasztrófákat újra és újra előidézni. Márpedig tanulni csak úgy lehet, ha beszélünk a múltról. Sokat, sokan, sokszor, sok helyen. Ha például minden május 9-én elmondjuk, milyen öntelt, buta vagy éppen aljas dolgok és a különböző berendezkedésű államok vezetőinek hibái – legyenek később győztesek vagy vesztesek, a felelősség közös – vezettek ahhoz, hogy hat év alatt a földdel lett egyenlővé Európa. Hogy legalább 60 millió embertársunkat, megannyi tudást és jövőt sikerült elpusztítani. Alapvető emberi normák kerültek zárójelbe, állami szintre emelkedett mindaz, amit egy egészséges kisközösség kivet magából.
Lassan nem élnek közöttünk olyanok, akik felnőtt fejjel átélték a 72 évvel ezelőtt befejeződött borzalmakat. Így alig vannak, akik figyelmeztethetnének. Arra, hogy 1945 – tetszik vagy sem – egy szégyenteljes mondat végére került örök felkiáltójelként ott marad az emberiség történelmében. A mi történelmünkben, ami nem csupán könyvekben olvasható, ha éppen még kezünkbe veszünk ilyen ósdi eszközöket. A múltunk köztünk él!
Például abban az elképesztő optimizmusban, ami az európai háborút lezáró dátumot választotta az új Európa születésnapjává. Így május 9-e az első mérföldkő is lett, amiben ott volt a remény, hogy a XX. században legalább kétszer a teljes elmebaj állapotába kerülő, az egész világra veszélyt jelentő Európa tanul a hibáiból, és nem széthúz, hanem összetart. Nemcsak azért, hogy a veszteseket megregulázza, az erősebb a gyengébbre kényszerítse akaratát, hanem mert az öreg kontinensnek ez az egyetlen esélye a világ más, feltörekvő részeivel szemben. (Próbáljunk felidézni egy kínai tartományt vagy indai tagállami megyét! Na, ott pont ennyit tudnak Európa részeiről.) És mert az alapítóatyák sejtették a Föld összezsugorodását, a nálunk szitokszóként használt, ám mégiscsak több hasznot, mint kárt okozó globalizációt. (Aki mást gondol, az futtassa le elméletét Észak-Koreával!) Kettős ünnep lett tehát május 9-e.
Csak éppen hosszú évek, vagy évtizedek óta nem tudjuk, vagy nem akarjuk ünnepelni, kibeszélni, önmagunkkal elrendezni. Holott mindaz, amiben mi ma, a világ szerencsésebb felén élhetünk, azon a két május 9-én született. Boldog születésnapot béke és Európa!
(A fotók forrása: Repülőmúzeum.hu)
