A város múltja iránt érdeklődők talán tisztában vannak azzal, hogy Tisza mozi eredetileg a szolnoki zsidó hitközség kultúrházának épült 1935-ben, miután három évvel korábban, ugyanazon a telken elkészült a téli imaház, pontosabban a Mártírok temploma. Azt azonban kevesebben tudhatják, hogy ez a kis templom a mai napig működik a mozi épületében. Ha szemben állunk a filmszínház főbejáratával, akkor a balra lévő szárnyban találjuk, különleges ablakai kívülről is látszanak. Bejutni viszont a „kerthelyiség” felől lehet. Igaz, nem túl gyakran, így kifejezetten örültem, hogy az idei Múzeumok éjszakáján ismét megnyitotta kapuit. Másodjára jártam bent, de először volt alkalmam alaposabban szétnézni.

Látnivaló van bőven. Például a bejárattól balra találjuk azt a hatalmas emléktáblát, amire a holokauszt közel hétszáz szolnoki áldozatának a nevét vésték, és eredetileg a zsinagóga épületében volt. Mint a Múzeumok éjszakáján, a hitközség vezetőjétől megtudtam, a tábla 1960-ban került ide, miután a ma már Szolnoki Galériaként működő épületet megvette a város. De nem ez az egyetlen, a zsinagógából átmentett tárgy. A padsorok, a lámpák, a kántor és a rabbi széke, és az ima helye is a szomszédos épületből került ide. Ahol az elmúlt hat évtizedben számtalan emléktárgy is összegyűlt, amiből egyszer talán kiállítás is lesz.

Miként előbb-utóbb az a szobor is elkészülhet, amit a szolnoki régi zsinagóga helyére – egy fotó a Mártírok templomában is látható az épületről -, az egykori zsidó iskola közelébe, azaz a szolnoki gettó területén terveznek felállítani. Azaz a Pelikán hotel elé, amin pár hónapja még egy emléktábla volt. Ami – mint a Múzeumok éjszakáján megtudtam – nem veszett el, a hitközség őrzi, hogy majd annak a bizonyos szobornak a része lehessen.

Az én éjszakám – kora estém – második állomása a Szolnok és Vidéke Ipartestület Szapáry út 24. szám alatti, kívülről csodálatosan rendbetett székháza volt. Amibe ugyanott lehet bejutni, mint egykor a Vörös Csillag moziba, ám a faajtón, a vasrácson és a szűk lépcsőházon túl már nem olyan szép, mint kívülről. Ami valószínűleg a negyvenes évek államosításának, majd a szocializmus éveiben kialakított irodáknak, és a fennmaradásért vívott küzdelemnek a számlájára írható. Az Ipartestület ma csak az emelet utcafronti részét foglalja el, ahol leginkább egykori tablók, albumban őrzött fotók, bekeretezett zászlók emlékeztetnek a lassan másfél évszázados múltra. Meg azok a szakmák, amelyek mára szinte teljesen eltűntek: paplanos, bognár, cipzáros, cserépkályhás, kalapos.

A szűk telekre beszorult épületből nemcsak a Szapáry útra néztem ki. Egyik oldalról a néhai Nemzeti Szálló hatalmas tűzfala, illetve a befedett belső udvar látható. Másik oldalról viszont egy olyan udvar, amitől majdnem kiesett a fényképező a kezemből. A Múzeumok éjszakáján derült ki számomra, hogy a gyönyörű Ipartestület és a szecessziós Kádár cukrászda közötti telken egy kuplerájos udvar található. Amely sok elemében emlékeztet mindarra, ami a pár hete lebontott altiszti házakban volt korábban. A város közepén! Ahol például az egyik lichthofból olyan magas ecetfa bújt elő, hogy a Kádár cukrászda tetején is túlnyúlik.

Sok évvel ezelőtt jártam már a Táncsics utcai néhai HEMO mögötti épületben, az egykori Hadkiegészítési Parancsnokság tetőterében lévő sorkatonai kiállításon, ahová nem könnyű bejutni, így nem szerettem volna kihagyni. Kár is lett volna, mert az udvaron a Magyar Honvédség számomra legfontosabb egysége, a Légierőzenekar tartott koncertet mindenféle terepjárók és terepruhás katonák között. Odabent pedig akár fegyvereket is simogathattam volna, ha nem vonja el a figyelmemet a Borsody László vívómester életútját bemutató mini tárlat vagy a folyosókon látható, zseniális – az egykori Magyar Néphadsereg idejéből származó – festménygyűjtemény. No és persze a Sorkatonai emlékkiállítás, ami fotó- és tárgyi anyagában is egy olyan különleges gyűjtemény, ami miatt tódulnia kellene a turistáknak Szolnokra. És nemcsak a Múzeumok éjszakáján.

Aminek élményeihez azért három dolgot még hozzáfűznék. Ezen az estén, a Kossuth téren olyan pezsgő élet volt, amilyennek szinte minden nap lennie kellene egy igazi, élő főtéren. A Damjanich Múzeum lépcsőházában pedig jó volt egyszerre annyi embert láttam, mint hétköznap az amszterdami Van Gogh Múzeumban. Azon meg így utólag sem csodálkozom, hogy a RepTÁR-ba azért nem mentünk be, mert este tízkor a Repülőmúzeum környékén egyszerűen nem lehetett letenni az autót.

Milyen jó lenne, ha ez az éjszaka soha nem érne véget, és egész évben tartana!