2025.08.27. (szerda)

Megy a vonat, jön a gőzös?

Megy a vonat, jön a gőzös?

Dátum:

Szolnokról Budapestre vonattal utazni egyfajta szerencsejáték. Akik ezt naponta vagy rendszeresen művelik, függő szerencsejátékosok. Munkájuk miatt az életük függ a vasúttól. Kár, hogy sem a MÁV-nak, sem a lakóhelyüknek nem fontos a kiszámíthatóság. Páriák a vasút fogságában.

Amikor a szolnoki állomáson bemondják, hogy Debrecen felől intercity érkezik, a gyakorlott utasok – ahogy elnézem reggelente több száz Szolnokról a fővárosba ingázó – pontosan tudja: a szerelvény talán már elhagyta Szajolt, így még bármi történhet. Ha pedig azt halljuk, – az ütemes menetrendnek hála – az IC előtt menetrend szerint öt perccel érkező sebesvonat x percet késik, akkor már magunktól is tudjuk: a feláras expressz sem lesz pontos, sőt. De, hogy egy vonat mennyit késik, azt vasutas berkekben olyan kihívás eltalálni, mintha a pi utolsó számjegyét, a Nap kihunyását, esetleg a jövőt próbálnák megtudni. Lehetetlen.

Nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban – hogy klasszikust idézzek – a vasút nem szerencsejáték. Nem arról szól az utazás, hogy jön-e időben a vonat, elindul-e egyáltalán a meghirdetett járat, az ígért szolgáltatások – légkondi, fűtés, wifi, takarítás – lesz-e, hanem egy üzletszerűen működő, jórészt bizalmon alapuló szolgáltatás. Ahol a szolgáltató nem kegyet gyakorol azzal, hogy a szolgáltatásért fizetőt elviszi A-ból B-be, hanem örömmel kiszolgálja, mert a munkavállalói ebből élnek. Arról nem is beszélve, hogy a rothadó kapitalizmus nálunk sikeresebb országaiban a vasútállomás nem a városok szégyenfoltja, nem a balkániak által is kikért trágyadomb, hanem a települések büszkesége, ahová a jómódú polgár is bármikor örömmel és önként belép.

Csökött agyammal – hogy ismét klasszikust idézzek – azon is mindig elképedek, hogy egy ekkora szervezetnél, ahol ráadásul minden percben emberéletek tízezreiről van szó, lényegében nulla a munkatársak közötti információáramlás. Több éves tapasztalat mondatja velem, hogy például a Nyugati pályaudvaron vasutastól érdeklődni teljesen felesleges. Mert gőzük sincs arról, hogy mi történik, mondjuk a Budapest- Szolnok vonalon. Merre jár a vonat, mikor érkezik, mikor indul, mennyi késé várható. Az internet, a műholdas navigáció, a GPS, a googlemaps és a nem tudom, milyen csoda alkalmazások világában. Mintha még a telefont se ismernék. Ezért a MÁV szerencsejátékhoz nem árt a tapasztalat. Én például, ha azt hallom, hogy Szolnok felől 60-70 percet késik az IC, már le is teszek arról, hogy a Nyugatiból hazajussak. Mert lesz abból 100 perc, ami úgy borít össze mindent, amit menetrendnek lehetne nevezni, mint egy kártyavárat.

Mondjuk, nincs ezen mit csodálkozni. Ha a Magyar Államvasutaknak negyedszázad alatt azzal a kihívással nem sikerült megbirkóznia, hogy a menetjegyről ugyanaz a nyomtató adjon számlát, és ne kézzel keljen a pénztárosoknak számlát írniuk a vevő lábméretének rögzítésével együtt, akkor mit várunk? Hol van itt a technikai haladás? Vagy mit gondolunk a szervezési képességekről, amikor azt az egyszerű dolgot nem sikerül megoldani, hogy a Nyugatiba ne szoruljanak mozdonyok a sín végére, mert mögöttük elromlik egy vagon. Hát egy segédmozdonyt nem sikerül kiállítani a mi saját cégünknek! Mert, ha ez egy állami vállalat, az enyém is.

Így mint részvényes, a szerencsejáték felszámolása érdekében a következő javaslattal élnék.

Főosztályvezetőtől felfelé minden vasúti alkalmazott két hétre kilép az irodájából, és semmi egyebet nem csinál, csak egész álló nap a MÁV vonalain, a MÁV eszközeivel utazik. Mivel ezt az egész szemétdombot a lentebb lévő kisvasutasok tartják életben, nem hiszem, hogy a főnökök hiánya bárhol is fennakadást okozna. Na, jó, maximum kevesebb Excel tábla, meg jelentés és beszámoló készül, netán továbbképzésből és tanfolyamból is kevesebbet tartanak. A vonatok ettől még a mai vállalhatatlan rend szerint közlekedni fognak.

Ha a cégem (állampolgár vagyok, államvasutakról beszélek) tisztelt és jólfizetett vezetői csak két hétig a saját bőrükön tapasztalnák, hogy mit művelnek hosszú évek óta, talán lenne esély a halaszthatatlan változásokra. Mert esetleg feltűnne, hogy például a Nyugati pályaudvaron még két nappal az eső után is csöpög a tető, potyog a vakolat, nem balkáni, hanem kelet-indiaiak az állapotok. Kőbánya-Kispestről vagy éppen a szolnoki peronok állapotáról nem is beszélve. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a jelenlegi állapotok tolerálhatók, elfogadhatók és nem érez minden vasutas óriási szégyent, amikor mindezekért fizetést vesz fel.

Nem mennék most bele abba, hogy mi történt vagy sem a rendszerváltás óta. Dehogy a közúthálózat, a telefonhálózat, a tömegközlekedési eszközpark, a postai szolgáltatás, azaz mindaz, ami a termeléshez nélkülözhetetlen infrastrukturális szolgáltatás (állami feladat) nagyságrendekkel javult 1989-hez képest, az egészen biztos. A MÁV viszont 28 éve visszafelé megy az időbe. Tényleg már csak azt várom, hogy mikor jelennek meg újra a gőzösök.

És nem mondhatjuk mindig azt, hogy majd valakik, mások, valahol helyettünk megoldják. Szolnok egy vasutas város. Ami azt is jelenti, sokan függnek a vasúttól, sok család jövedelme múlik a MÁV működésén és állapotán, netán hanyatlásán. Senkinek nem lenne jó, ha a rendszeresen ingázók, egyszer azt mondanák, elég. Elköltöznek vagy Szolnokon követelnek maguknak munkát, mert a MÁV alkalmatlan a kiszolgálásukra. Szóval a város sem hallgathat tovább! Mindez, ami a Jubileum tér 1. számú épületben és környékén történik vagy sem, ami onnan indul vagy sem, épp annyira a városra tartozik, mint a 170 éves első vonat ünneplése. Nem vasúti szerencsejátékosok akarunk lenni, hanem megbecsült polgárok és tulajdonosok.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Háborút vagy csatát vesztettünk?

Ballagok reggel a belvárosból az állomás felé, miközben legalább négy szolnoki középiskola mellett megyek el. Csapatostól jönnek szembe, vagy félreeső zugokban ácsorognak diákok. Száll a cigarettafüst, parázslik a dohány. Többségük nincs tizennyolc!

Áloműzők

Nem először írok arról, hogy belvárosi lakosként szeretném átaludni az éjszakákat. Miként arról sem, hogy az utcáról beszűrődő zajok miatt ez sokszor nem sikerül. Nem szeretnék elköltözni. Egyezkednék. Ha lenne kivel. Kérnék. Ha lenne kit. Emelem a toleranciaszintem. De meddig?

Szolnok felfedezése

Amikor tizennyolc nem Szolnokon töltött év után mostanában találkozok valakivel, és elmondom, visszaköltöztünk, az a minimum, hogy kétségbe vonja szellemi képességeinket.

De november 7-én…

Akik velem együtt túl vannak a negyvenen, nemcsak azt mondhatják el, hogy vannak emlékeik arról, amikor ez a nap nemzeti ünnep volt, hanem azt is: életük kisebb-nagyobb részét erősen meghatározta, ami száz éve történt. Vagy nem történt. Vagy csak kitaláltak, és bemeséltek.