2025.08.27. (szerda)

De november 7-én…

De november 7-én…

Dátum:

Akik velem együtt túl vannak a negyvenen, nemcsak azt mondhatják el, hogy vannak emlékeik arról, amikor ez a nap nemzeti ünnep volt, hanem azt is: életük kisebb-nagyobb részét erősen meghatározta, ami száz éve történt. Vagy nem történt. Vagy csak kitaláltak, és bemeséltek.

„De november 7-én, fegyvert fogott minden szegény/És annyi vér hullt a hóra/ Hogy vörös lett azóta a szovjet nép lobogója.” Az első november 7-ei emlékem. Nagyjából öt- vagy hatéves lehettem, amikor az óvónénim, az óvodai ünnepség fényét emelendő, betanította nekem azt a verset, amiből ma már csak ennyire emlékezem. Aztán bő tíz évvel későbbi az utolsó november 7-ei, iskolai ünnepségről szóló emlékem. Amin farmerban jelentünk meg. Úgyhogy én még átvehettem a kiváló KISZ munkáért – a történelmi tények tagadhatatlanok – járó jutalomkönyvet, Józsit viszont visszahívta az igazgató úr, és kivette kezéből a könyvet, mondván: farmerban nem ünnepelünk. A következő november 7-ét viszont már vagy Ausztriában, vagy a még létező Jugoszláviában töltöttem. Bevásárló turistaként, mint akkor szinte mindenki, aki még nem lőtte el addigra az éves valutakeretét.

Persze vannak további emlékeim is: például a szolnoki Kossuth téren vagy az SZTK előtt díszőrséget adó katonákról, a lengedező vörös zászlókról, a Moszkvából közvetített díszszemlékről, Lenin kunyhójáról az iskola udvarán. Ám így visszagondolva, ezek majdhogynem lényegtelenek. A mából nézve sokkal fájóbb rájönni, hogy állami szintre emelve, szervezetten hülyítettek bennünket. És ne szépítsük: sikerrel! Mert ugyan elvitathatatlan, hogy száz évvel ezelőtt a XX. század egyik legfontosabb – az utána következő időszakot alapvetően befolyásoló – történelmi eseménye zajlott Péterváron, csak azt nem tudtuk – és tudjuk -, mi robbantotta ki a felkelést (ha volt egyáltalán), hogyan szerezhette meg néhány év alatt a világ hatoda feletti uralmat egy nem túl szervezett, maroknyi, hőbörgő csoport.

Akik aztán, azt hiszem, a világtörténelemben először kezdtek a valóság mellé egy kitalált világot felépíteni, majd azt a valóságban élőkbe úgy belesulykolni – beleverni, belenevelni – sikeresen, hogy szép lassan tény lett a kitalált igazság. Ami, mint valami fertőző elmebaj terjedt a „meghódított” területeken élők között, és hatalmasodott el többé-kevésbé mindenkin. Hazudik, aki élt benne, és ma azt mondja, neki sikerült távol tartania magát! Egy vitathatatlan történelmi eseményre épülő kitalált világ élőlényei voltunk, akiknek az a kor örökre beivódott a szervezetébe.

Lehet, hogy az a száz évvel ezelőtti pétervári valami a történelem zsákutcájába vezette a világ egy részét. Bennünket, magyarokat és szolnokiakat is. Csakhogy míg a történelemkönyvek lapjain a zsákutca egy átlapozható fejezet lehet, addig mindazok életében, akik éltek a „létező világok legtökéletesebbikében”, azok számára megváltoztathatatlan, kitörölhetetlen, letakarhatatlan emlék. Maximum azt lehet magyarázni, hogy ki hogyan próbálta túlélni, vagy alábukva kibekkelni. Letagadni nem.

És mint oly sok mindennel a múltunkból, úgy tűnik, kezdeni se nagyon lehet vele semmit. Mert úgy múlik el a NOSZF – fiatalabbak kedvéért: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom – november 7-ei centenáriuma, hogy lényegében nem beszélünk róla. Tabu. Nem idézzük meg, hogy annak a száz évvel ezelőtti napnak a következtében mi minden történt például Szolnokon. Pedig a mi városunk is hemzseg a nyomaitól és következményeitől. És még akkor se beszélünk róla, ha sejtjük: a múlt könnyen ismétli önmagát.

(Az illusztrációk Nagy Zsolt fotói.)

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Második Tisza-hídverés

Minimum négy ciklus óta van napirenden a második szolnoki, belvárosi Tisza-híd építésének a terve. Ha azt számoljuk, hogy nagyjából harmincévente épül közúti Tisza-híd Szolnoknál, akkor akár a következő ciklusban épülhetne is a Csáklya utcai műtárgy. Indokoltsága vitathatatlan.

Közünk Szolnokhoz?

Támogatná, hogy a város (a mi) pénzünkből egyszerűsítsék a hivatali dokumentumokat, közösségi kertek létesüljenek, zebrák, kerékpárutak helyét a lakók jelöljék ki? És azt, hogy nagyobb horderejű döntések előtt a lakosság összetételét tükröző közösségi gyűlés is véleményt mondjon?

Sütő közi tanya

Nincs azon mit szépíteni, ha az ember fényes nappal, Szolnok belvárosában, önmaga számára is váratlanul hanyatt esik. Elsőre mást nem tehet: felugrik, körülnéz, hogy ki látta a produkciót, rendbe szedi a ruházatot, majd elhagyja a helyszínt. A sebek nyalogatása és az okok keresése később kezdődik.

Téli reménysugár

Aki kapkod, hibázik. A hivatal meg a saját szigorú szabályai szerint jár el. A pénz nem számít. Nem is nagy összegről van szó. Igazából szégyellem is magam, hogy 60 forint be nem fizetésével milyen kiadásokba és plusz munkába vertem a város egyik intézményét. De van remény!