Szeretem, ha olykor szokatlan helyen mutatnak be színdarabokat. Talán mert egyszer, Németországban, egy felhagyott kenyérgyárban úgy láthattam az Operaház átírt fantomját, hogy a színészekkel együtt, a padlástól a pincéig bejártuk a különös épületet. Ha jól emlékszem, vagy nyolc éve, a Gőzben című előadással volt utoljára ilyen élményem Szolnokon, amit annak idején a Tisza szálló fürdőjében játszottak. Meg is lepődtem, amikor a Szín-Mű-Hely idei második bemutatójára megérkezve azonnal a játéktérben találtam magam. A Szigligeti Színházban szinte minden évadban vendégeskedő Málnay Levente ugyanis úgy döntött, hogy Karinthy Ferenc Dunakanyar című egyfelvonásosát a kicsit átalakított szobaszínházi büfében játszatja el Kertész Marcellával és Mihályi Győzővel.
Be kell vallanom, azzal is nagyon le tudnak venni a lábamról, ha egy előadás nem azzal kezdődik, hogy felmegy a függöny vagy belépnek a szereplők a színre. Nekem kell a ráhangolódás. Márpedig, ha engedjük, Málnay Dunakanyarja jóval az előadás előtt elkezdődik. Részben a nyíltszíni díszlet miatt, amin érdemes kicsit kalandozni: Márka üdítő reklám, Omnia kávéfőző gép, Éva vermut. Nagyjából jelzik, hogy időben hol járunk majd. És, ha ez nem lenne elég, fülelni is érdemes. A hatvanas évek derekának slágerei szólnak diszkréten Szécsi Páltól Kovács Katiig. Szóval mire megjelenik a színen Kertész Marcella, az eszpresszós hölgy és Mihályi Győző, a kalandot kereső férfi, már térben és időben is nagyon jól el vagyunk helyezve.
Így közel egy órán keresztül nyugodtan beleveszhetünk e furcsa pár végtelenül egyszerűnek tűnő, mégis zseniális beszélgetésébe, civódásába, egymásra találásába. Ott lehetünk két ember külön is zajló, mégis egymáshoz érő életében. Karinthy Ferencnek – a nagy Karinthy fiának, a ma színházat vivő Márton apukájának – köszönhetően úgy, hogy miközben két konkrét személy pörgeti előttünk a mindennapjait, sokszor, sokakra ráismerhetünk. Függetlenül attól, hogy ez egy bő ötven éves történet, aminek egy-két momentumát – például a káderezést, a disszidálást – a fiatalabbaknak talán el kellene magyarázni. Egyszerűen azért, mert vannak helyzetek, férfi és női viszonyok, amik öröknek tűnnek, amikről ráadásul nem lehet sms-ben vagy közösségi oldalakon így beszélni. Ehhez színház kell. Jó színház, aminek az alapját az örökérvényű darab, felépítményét az ötletes környezet, malterját a vagány rendező, szépségét pedig a színészi játék adja meg. Úgy repült el az az egy óra, hogy majdnem a szereplők után kiáltottam: hé, beszélgessenek még! Még, mert ez nekem jó.
Persze, volt némi vigasz. A második egyfelvonásos, ami már a Szín-Mű-Hely „színpadára” került. Molnár rajongóként, az egyik legjobbnak tartott Molnár Ferenc darab láttán mégis azt mondom, ezen az estén Karinthy Ferenc viszi a pálmát. Nem azért, mintha a Marsall nem lenne egy fordulatos, szívmelengetően megírt darab. Esetleg a gyönyörű báróné, Molnár Nikolett, a hidegen visszafogott báró, Mihályi Győző vagy a tenyérbe mászó színész, Dósa Mátyás nem lenne szórakoztató. Az égvilágon semmi baj nincs ezzel a különös szerelmi háromszöggel, csak egyszerűen, ha egymás mellé kell raknom a Marsallt és a Dunakanyart, az utóbbi felé billen a mérleg.
Hozzátéve, hogy az este, a férfi és a nő különös kapcsolatában történő kalandozáshoz mindkét darab sokat hozzátett. Mit hozzátett? Gondolkodva kikapcsolt, partnerként szórakoztatott, olyan remek estét adott, amire csak a színház, csak egy jó szobaszínház képes. Addig próbálják megnézni, amíg nem késő!
(Az illusztrációk forrása a Szigligeti Színház honlapja)
