A Régi idők focija, a Ripacsok és a Szerencsés Dániel miatt – és akkor csak a nálam alapműnek számító filmjeit említem – számomra Sándor Pál ugyanolyan besorolású filmrendező, mint amilyen alakja Nagy Feró a könnyűzenének. Lehet, hogy ez utóbbinak nem a legjobb a hangja, a színpadi mozgása és a dalai, de mára ő Nagy Feró és pont. Szóval a 79 évesen is elképesztően aktív Balázs Béla-díjas, Kiváló- és Érdemes művész, valamint Kossuth-díjas Sándor Pál lényegében a semmit is filmezhetné közel két órán keresztül, akkor is megnézném. Legfeljebb hosszasan gondolkodnék azon, hogy mit is akart a rendező. És rettenetesen bosszantana, hogy elsőre nem jövök rá, mert esetleg ugyanúgy be kell érnie a nézőben, mint a Régi idők focijának. Meg immár a Vándorszínészeknek.

Amiről elsőre azt kellett kérdeznem, hogy mi ez, és miről is szól. Mert nem egyértelmű. Pár nappal később pedig azt gondoltam: pontosabban nem egy magyarázata van a dolognak.

Valamikor a XIX. század első felében, véletlenül egy vándorszínész társulathoz csapódik egy botcsinálta katonaszökevény. Aki aztán a ripacsokkal és színészekkel tűzdelt kis társulattal tart, akiknek az minden vágyuk, hogy a fővárosba, egy kőszínházba játszhassanak. Közben szenvednek, kínlódnak, szeretnek, utálnak, meghalnak és felélednek, megcsalnak és hűek maradnak. Mennek, mennek, és lényegében nem történik semmi más, csak élnek. De úgy, hogy „legyen, mit mesélni”.

Hangulat kell a Vándorszínészekhez. Mert alapvetően egy lassan csordogáló, akciójelenetekben szegényes alkotás. Mert még inkább épít a színészekre, mint a trükkökre, a számítógépes varázslatokra, bár ezektől sem mentes. Mert olyan dolgokról mesél, olyasmiket feszeget – például hűnek maradni nehéz helyzetekben, vagy egy megcsalást is túlélhet a szeretet -, amikről nem így, nem ilyen körülmények között szoktunk beszélgetni. Ha egyáltalán még szoktunk. Szóval csak pihenten és rákészülve érdemes csatlakozni a hosszan vonuló társulathoz.

Aminek kiváló tagjai vannak, és most nem elsősorban a mogulokra – Hegedűs D. Géza, Gáspár Sándor, Rudolf Péter – gondolok, hanem a fiatalokra, akiket úgy általában fél évszázada fedez fel remek érzékkel Sándor Pál. Kétség nem férhet ahhoz, hogy korosztálya legtehetségesebb színésze ifjabb Vidnyánszky Attila, a Vándorszínészek Borostyánja, alias, Petőfi Sándora. Akinek nemcsak méltó partnere, de teljes joggal a film férfi főszereplője Mohai Tamás, akiből akár a jövő Garas Dezsője vagy Rudolf Péterje is lehet, ha Sándor Pálnak valóban 106 év adatik meg ezen a földön, és nem évtizedenként rendez új filmet. Martinovics Dorina pedig akár az új magyar, filmszínésznő ideál is lehetne, ha kicsit több reklámot kapna a Vándorszínészek. Ugyanis, ha kell, egy törékeny kislány, ha kell egy ostort csattogtató markotányosnő, vagy a falusi színpadok legszebb színésznője. Száz perc alatt.

Amihez persze nemcsak Sándor Pál, de Garas Dániel is kellett. Aki olyan gyönyörű képeket varázsolt ehhez a lassan csordogáló, akár mindenkinek másról szóló történethez, hogy csupán csak az operatőri teljesítmény miatt is érdemes megnézni a Vándorszínészeket. Igaz, a „Kisgaras” nálam lassan ugyanolyan megítélés alá esik, mint Sándor Pál és Nagy Feró, hiszen a Moszkva tér, a Portugál, a Szezon és a Koccanás után akár az objektív védőkupakját is filmezhetné hosszasan, azt is megnézném.

Kezdjetek el élni! Kezdjetek magyar filmet nézni! Hogy legyen mit mesélni. Minek ölre menni? Kezdjetek magyar filmet szeretni!