A magyar filmtámogatási rendszer egyik érthetetlen hülyesége, hogy ha valamire tévéfilmként sikerül pénzt szerezni, akkor hiába születik egész estés, moziért kiáltó alkotás, csak tévékben lehet vetíteni. Ráadásul közszolgálati csatornákon olyan nem nézőbarát időpontokban, amikor jó eséllyel alig bukkan rájuk valaki. Így, aki lemarad, az kutakodhat a neten, hisz az állami tévé oda is csak korlátozott ideig teszi ki a közpénzen elkészült filmet. (Ehhez képest miben volt más a szocializmus dobozban tartott filmtermése?) És ez alól még egy Oscar-díjas rendező sem kaphat felmentést. Így Deák Kristóf új, egész estés játékfilmje is néhány szakmai vetítésen kívül csak a Duna TV-n került közönség elé 2019 végén, hogy aztán 2020 elején pár napig a weben is kint legyen. Holott ennél sokkal többet érdemelő alkotásról van szó.

Deák Kristóf ugyanis bebizonyítja, hogy nemcsak kisfilmekben (Mindenki) tud nagyot alkotni. A Foglyok című moziban ugyanis egy budapesti bérház nem túl nagy lakásában mutatja be, milyen is volt a hétköznapi diktatúra, a többség által megélt ötvenes évek Magyarországon. Amihez nem kellett szögesdrót, gépfegyver, folyamatos pofozkodás, hatalmas apparátus, elegendő volt a megfélemlítés, az alkalmazkodás, a különböző indokú elfogadás. Vörös András forgatókönyvíró valós történetből indult ki – nem lőném le a lényeget -, amikor két ÁVO-s (Lengyel Ferenc, Jászberényi Gábor) őrizete alatt összezárt tizennégy embert, akik tulajdonképpen véletlenül csöngettek be abba a lakásba.

A történet szűk egy hete alatt megismerjük a nyilasból lett, besúgónak jelentkező házmestert, Molnár Levente (Apró mesék) parádés alakításában. A hazug világban tájékozódni próbáló, de a demagógia által már beszippantott fiatalokat: Sodró Elza, Porogi Ádám. Az úgynevezett deklasszált elemeket, például Vasvári Emese tolmácsolásában. A két háború túlélése után újabb meghurcolásra várókat, akiket Kertész Péterék keltenek életre. A megalázást sztoikus nyugalommal tűrő – Fekete Ernő -, illetve az összeköttetések révén megúszni akaró értelmiségieket – Kardos Róbert -, és a feleségeiket. Köztük Szamosi Zsófit (Mindenki), akivel ugye Deák Kristóf az Oscarig jutott. Minden karakter, minden története és jelenete apró bizonyíték arra, hogy nincs menekvés, a diktatúráknak mindannyian fogaskerekeivé válhatunk. Mert, mint az a bizonyos lakás is szimbolizálja: közben már nincs menekvés. Előtte kellene észnél lenni.

Számomra mindig öröm a magyar filmekben szolnoki vagy szolnoki kötődésű alkotókat felfedezni. Ezúttal a Szolnokon nevelkedett, a Vargában érettségizett Barta Ágnesnek örülhetünk, aki annak idején az első Ádámok és Évák Ünnepén nagyszerűen adta elő partnerével az Emberke tragédiáját. (A mellékelt fotó sajnos nem a filmből való.) Ezúttal vidéki cselédlányként bukkan fel, aki csak egy kis élelmet akart vinni a lakás tulajdonosainak, ám őt is foglyul ejti az ÁVÓ. Hiába borul ki, hiába verik meg, nem menekülhet, inkább elkísérik, hogy az újszülött gyereke is fogoly legyen. Drámai pillanatok.

Annak ellenére, hogy viszonylag kis térben játszódik a film, Gózon Francisco (Anyám és más futóbolondok, Kaland) gyönyörű képeket fotografált. A jelmezek és a kellékek is hibátlanok, miként Balázs Ádám zenéje is kellően szolgálja az abszurd helyzetet. Amin, őszintén megmondom, nem tudtam nevetni. Nem is értettem, néhányan miért tették fel azt a kérdést a Foglyok kapcsán, hogy „tudunk-e már nevetni az ötvenes éveken”. Nem. Mert még mindig nem értjük, pontosan hogyan és miért is történhetett a nagyszüleinkkel, a szüleinkkel mindaz, amit Rákosi-kornak nevezünk. És, amit nagyon nem szeretnénk újra átélni. Mert a lakásunknak sem foglyai, hanem szabad lakói akarunk lenni.