2025.08.27. (szerda)

Hátrahagyott kérdések

Hátrahagyott kérdések

Dátum:

Sokat ígért a Szigligeti Színház idei, negyedik bemutatója. Elvitathatatlan, hogy különleges is lett A mi kis városunk. Nemcsak a színészeket, de a szolnoki közönséget is kizökkenti a megszokottból. Ugyanakkor napokkal később is nehéz véleményt mondani, mert sok nyitott kérdés maradt.

Ujjongtam a Szolnoki Szigligeti Színház aktuális évadának negyedik bemutatójára készült, és a városban is feltűnő plakát miatt. Hiszen az amerikai Thornton Wilder bő nyolcvan éve írt A mi kis városunk című darabjának reklámjához, a Kossuth téri Szerelmes pár szobrot választották. Ami aztán a műsorfüzetre is rákerült. Azt az érzést keltve az emberben – vagy csak bennem? -, hogy bár a XX. század elején, egy amerikai kisvárosban játszódó színműről van szó, az Agóra színpadára kényszerült társulat a mába és Szolnokra adaptálta az előadást.

Nem teljesen. Sőt! Néhány, a Rendezőt alakító Széles Tamás szájából elhangzó sutácska utalástól eltekintve, inkább semennyire. Amerikában maradunk, az 1900-as évek fordulóján. Amit a szolnoki előadásban semmi sem indokol olyan erővel, hogy ne lehetett volna ezeket elengedni. Persze, ha jobban megnézem a felhasznált fotót, akkor talán nem is kellene csodálkozom. A kép egy több fotóból összerakott, a szolnoki valóságra csak nyomokban emlékeztető alkotás. Azaz, bár az amerikai darabot Szolnokon játsszák 2020-ban, a rendező – a vendég Pataki András – nem akart mai, szolnoki előadást csinálni. Talán mert úgy gondolta, Wilder darabja e nélkül is értelmezhető a jelenben és itt.

Lehet. Nekem nem sikerült. Talán azért sem, mert nem pontosan értettem, hogy ha a színészek nem használnak szinte semmilyen kelléket, akkor miért volt szükség a Szolnokon megszokott, pazar és drága jelmezekre, és a szerintem még így is színpadnehéz díszletekre. Előzetesen azt vártam, hogy ebben az előadásban tényleg a színészek játéka teremt meg mindent, akik hétköznapi ruhákban, a mozgásukkal és maximum a fényekkel és hangokkal játszva teszik helytől és kortól függetlenné a darabot. Amire egyébként a színészek játéka alapot is teremtett volna. Mert, ahogy Kertész Marcella és Radó Denise a konyhában mozog, Molnár László vagy Horváth György dohányzik, vagy Horváth Gábor küzd a tejesember lovával, az mind parádés és gyönyörű. Miért nem ez maradt az irány?

De nem értek mást sem. Például a hangokat. Amelyek a darab első részében még kiegészítik a színészek tárgyak nélküli játékát, aztán meg valahogy mintha elfelejtődnének. Ha ez szándékos volt, akkor nekem nem jött le ennek az üzenete. Vagy. Ha a darab első részében játszik a nézőtér – onnan áll fel a főszereplő, sőt néhány menetközben az előadásba belépő karakter és beépített néző is -, akkor ez később miért szűkül szinte csak a Rendezőt alakító Széles Tamás mozgására? Holott az elején nekem tényleg a nézőtér bevonása üzente leginkább azt, hogy ez az előadás tényleg a mi kis városunkról és rólunk (is) fog szólni.

Lehet, hogy elvesztem a részletekben, vagy rossz passzban láttam a premiert, ami talán még nem is állt össze? Mindenesetre nem merném azt állítani, hogy pontosan értem az előadás alapján a rendezői szándékot és üzenetet. Mert azt ugyan elolvastam a darabról, hogy konfliktusok, gonoszak és jók párharca nélkül, az egyszerű, hétköznapi életünkről szól, amire talán nem utólag kellene visszatekinteni, hanem azt menet közben élni. De valahogy a szolnoki előadás inkább lett egyfajta Love story, egy fiatal szerelmespár tragédiája, mintsem egy általános élet értelme keresés. Tényleg nem értem, és keresem az üzenetet, a mondandót, a rendezővel, a műsorfüzetbe készített interjú alapján a színház által nyújtható, pszichológiai jellegű kezelést.

Két dologhoz nem fér kétségem. Tényleg remek, számtalan lehetőséget rejtő darabról van szó. Amit a szolnoki színészek kitörölhetetlen emléket hagyva életre is tudtak volna – vagy tudnának – kelteni. És mégsem. Valahogy túl hosszú, az első felvonás közepe táján leülő, a sokféle mozaikot és történetet összeragasztani nem tudó előadás született. Legalábbis a premier estéjére. Így már csak az a kérdés, hogy lesz-e alkalom és szándék a csiszolgatásra, illetve kik lehetnek azok a szerencsések, akik a már valóban kész darabot láthatják?

(A felhasznált fotók az előadás műsorfüzetéből valók.)

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Csúzlizda a Városháza kapujában

Ahol régi könyvek és képeslapok között lehet turkálni, én már jól érzem magam. Ahogy azt is ki kell jelentenem, hogy az idei Régi idők tere messze nem olyan volt, mint a korábbiak. Mindezek ellenére nem pontosan értettem, mi és miért is történik a Kossuth téren.

Újra Jézusunk

Tudom, kevés olyan "őrült" akad, aki eddig négyszer látta a szolnoki Jézus Krisztus Szupersztárt, és már az ötödikre is megvette a jegyét. Azon viszont nagyon csodálkozom, hogy az első decemberi előadáson üresek voltak a pótszékek. Vannak, akik nem tudják, mit hagynak ki?

Fájójelentés

Egy Oscar-díj biztosíték arra, hogy a következő filmek is jók lesznek? Mit kezdjünk egy legendával, akinek lassan hat évtizedes életműve a magyar filmgyártás megkerülhetetlen része? Kimondható ezek után, hogy a Zárójelentés több sebből vérzik? Hinni akarunk vagy látni és gondolkodni?

Babarczy Johanna

Lehet, hogy a Szigligeti Színház Szent Johannája a XV. században játszódik, de hogy a máról is szól - sőt! - abban egészen biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy miként az egész darab főszereplője a Johannát alakító Molnár Nikolett, az epizódszerűen elkülönülő helyszíneknek is megvannak a főhősei.