Amilyen rosszul indult az évad Szolnokon, olyan fantasztikusan jutottunk el nagyjából a feléig a tulajdonképpen bezárt Szigligeti Színházban. Immár azt mondom, hogy a társulathoz méltatlan Kaviár és lencse után olyan fantasztikumok következtek, mint a Mindszentyeia és a Bakaruhában a Szín-Mű-Helyben, illetve a Kőműves Kelemen és a Régimódi történet a vírus miatt már félig-meddig magányos „nagyszínpadon”. Négy olyan produkció, ami méltó lenne akár a nyolcvanas évek második feléhez, de alkalmas arra is, hogy napjainkban visszaállítsa a Szigligeti megtépázott tekintélyét. Ha végre visszatérhetünk a normális kerékvágásba, hirdetni, versenyeztetni, tájolni kellene ezeket a darabokat, hisz négy bizonyíték arra, hogy Szolnokon is van, és lehet színház.
Először nagyon fájt, hogy az idei harmadik nagyszínpadi bemutatót nem láthatom élőben, csak streaming segítségével a világhálón keresztül. Aztán köszönhetően a minőségi közvetítésnek – remek ritmusban váltottak a kamerák, jók voltak a kivágások, egyetlen pillanatra se éreztem, hogy lemaradtam valamiről, mert elkalandozott valaki a vezérlőben – sok-sok pluszt kaptam a kamerák által. Sőt, egészen biztos, hogy egy másik előadás maradna meg az emlékezetemben, ha nem képernyőn keresztül láthatom Csiszár Imre rendezését. Először. Mert az is világos számomra, hogy élőben is látni akarom, hiszen vannak benne játékok, alakítások, pillanatok, amelyek csak akkor lesznek meg nekem, ha az egész színpadot befoghatom. Ha erre gondolok, olyan izgalom fog el, mintha egy újabb premierre készülnék.
A Szolnokon elég gyakran, de mégiscsak vendégként rendező Csiszár Imre hatalmas feladatra vállalkozott. Aki olvasta Szabó Magda Régimódi történetét, avagy látta a belőle készült tévéfilm-sorozatot, azt talán érzi: óriási műről van szó, amiből talán képtelenség két felvonásos színpadi drámát faragni. De nem Csiszár Imrének. Aki a több évtizeden át zajló családtörténetből egy szálat megragadva mutatta meg a legfontosabb csomópontokat, miközben minden más úgy hömpölyög el a fővonulat mellett, mint a táncosok a színpadon. Egyszerűen kész vagyok attól, ahogy Csiszár Imre nyílt színi díszletezéssel, folyamatos színpadi jelenléttel zakatol végig ezen a történeten. Úgy, hogy közben nemcsak hiányérzetem nem lesz, de a társulat minden tagját, még talán az öltöztetőket, a súgókat és az asszisztenseket is hadra fogott a hatalmas szereplőigény miatt. És mindezt az Aba-Novák Agóra nem éppen erre alkalmas színpadán.
A teljes társulatot felvonultató előadásban a többségnek csak egy vagy dupla szerep miatt két-három jelenet jut, egyébként a hömpölygő vagy várakozó tömeget kell alakítaniuk. Viszont a többiekhez képest nagyobb lehetőséget kapó – és azokkal, alázattal élő – Molnár Nikolett, Kertész Marcella, Lugosi Claudia és Gombos Judit mellett Radó Denise, Pertics Villő és Jankovics Anna olyan alakítást nyújt, ami nemhogy méltó Csiszár víziójához, meg kiemelkedik az elmúlt években látottakból, de bárhol megállná a helyét és díjakért, elismerésekért, világhírért kiált. Ahogy Radó Denis, aki szinte folyamatosan a színpadon van, két és fél óra alatt vagy negyven évet öregszik, miközben egyetlen pillanatra sem ereszti el Rickl Mária alakját, az valami fantasztikus. A Bakaruhában című darabban már a tehetségét megmutató, főiskolás Pertics Villő Jablonczay Lenke szerepében olyan csodálatos és szerethető, hogy most azonnal adják neki oda a diplomát és szerződtessük! A házsártos nagynéni, Gizella szerepében parádés Jankovics Anna pedig sokadszor ejt ámulatba azzal, ahogy felépít egy hatalmas érzelmi skálán mozgó karaktert. Nem szégyellem: régen csorogtak a könnyeim szolnoki előadás után.
Hát az ilyen előadásokért érdemes azt csinálni és fenntartani! Mert arról még nem is beszéltem, hogy miközben leesett az állam a három színésznő játékán, az őket szolgáló társulat minden pillanatán és beleremegtem Csiszár Imre rendezői nagyságába, két és fél órán keresztül Debrecenben jártam, perlekedtem, vitatkoztam, nem értettem, rosszkedvű lettem vagy éppen égbe szálltam. Úgy, ahogy ebben a színházban a színháziak akarták. Mert beszippantott, megdolgozott és megdolgoztatott ez a csak címében Régimódi történet.
(A fotók a Szigligeti Színház honlapjáról valók. Fotó: Noltész Zoltán)
