Egy bakelit lemezt kivenni a tokjából, aztán rátenni a tűt és várni, ahogy a forgó fekete korongon lévő sávok a hangszóróban életre kelnek, nekem örökre, évtizedes emlékeket felpiszkáló érzés marad. Szétszakadt tokok, elveszett belső borítók, karcolásig játszott kedvencek jelzik a nyolcvanas évekbeli gyűjteményem romjait. Aminek a legemlékezetesebb darabjait aztán évtizedekig vadásztam CD boltokban, hogy az utóbbi években meg már annak örüljek, ami felbukkan a neten. És bevalljam magamnak, hogy azért az volt az igazi, amikor egy bakelitért órákat voltam képes utazni, és aztán napokig az elejétől a végégi, újra és újra meghallgatni. Akkor még nem sejthettem, hogy rengeteg olyan dal volt, aminek esélye sem lehetett eljutni a szobámig.
A nyolcvanas évek második felére úgy emlékszem, hogy rengeteg olyan zenekar játszott Szolnokon, akikért rajongani lehetett. A Ságvári művházban, a Járműjavítóban, a Csomópontiban és olykor az MMIK-ban is felbukkantak azok a bandák, amelyek nekünk a szolnokiságuk miatt voltak sokkal jobbak másoknál. És tudtuk, ha hallani akarjuk őket, akkor csak a koncertjeiken meg a mindenféle rendezvényeken tehetjük meg, mert fel se merült, hogy lemezük, kazettájuk legyen, netán felbukkanjanak az egyetlen állami tévében vagy rádióban. Persze forogtak kézen-közön mindenféle silány, sokszor átmásolt kazetták, meg olykor suttogtak híreket, hogy egy-egy szolnoki zenekarnak mégis sikerült valami a fővárosban. A szolnoki könnyűzene azonban akkoriban az volt, amit élőben láttunk, hallottunk.
Az Ippolit Matvejevics is ott volt ebben a sorban. Akikről nagyjából három és fél évtizeddel később kell megtudnom, honnan kapták a nevüket, mikor és kik játszottak benne, és hogy az általunk akkoriban „nagyon alternatívnak” mondott zenéjükkel milyen közel jutottak az országos ismertséghez. Ha csak egy picit is másként alakul 1986-ban az az országos, amatőr verseny és utána összejön a rádiófelvétel, akkor lehet, hogy ma nem „egy sosem volt legenda feltámadása” történne a bakelitjük kibontásakor. De persze a történelem nem ismeri a „ha” szóval kezdődő mondatokat. Pedig azt is elmondhatnánk, hogy ha nincs Pap Béla – aki sok magára vállalt funkciója mellet az Ippolit dalszövegírója is volt -, akkor ez a legenda se támadhatna fel.
Ritkán hallgatok úgy lemezt, mint régen, azaz az elejétől a végéig egyszerre. Az Ippolit Matvejevics tavaly évvégén elkészült „első” bakelitjével viszont ezt kellett tennem. Mert közel negyven perces komplex élményt kaptam annak köszönhetően, hogy nemcsak az évtizedekkel ezelőtt rögzített dalok mai technikával rendbe szedett változatait hallgathattam, hanem azért is, mert a belső borító elárasztott információkkal. Régen is azokat a lemezeket szerettem, amelyeknek a borítójára nemcsak a banda tagjait, meg a dalok címeit és szerzőit írták fel, hanem belül a szövegeket is elrejtették. Lehet, hogy a zenével szemben kicsit szövegcentrikus vagyok, de nekem mindig segített a megértésben, az értelmezésben, ha hallgatás közben olvashattam is a dalokat. Az meg aztán álom volt, ha a belső borítókra vagy a tokba elrejtett füzetkékbe olyan információk is kerültek, amiktől egy kicsit bennfentes lehettem a zenekar életében.
Pap Béla nem fukarkodott ez utóbbival. A lemezborító méretű, hat oldalas mellékletre nemcsak a dalszövegeket tette rá, de a zenekar több összeállítását mutató fotókat, a legendás performanszaikra emlékeztető képeket, újságkivágást, sőt korabeli dokumentumokat is. Egyfajta Ippolit Matvejevics múzeumot is kap az, aki van olyan szerencsés, hogy részese lehet e legenda feltámasztásának. Talán nem árulok el titkot, hogy a hanganyagnál nekem ez sokkal érdekesebb és fontosabb. Azzal együtt, hogy a dalok hallgatása közben hirtelen évtizedeket mentem vissza az időben, és felrémlett, olykor mennyire tudtam élvezni a korabeli fősodortól alapvetően eltérő, alternatív zenéket.
Lehet vitatkozni azon, hogy a nyolcvanas évek második felében melyik szolnoki zenekar volt a legjobb, a legismertebb és a legsikeresebb. Mivel azonban alig maradtak utánuk könnyen elérhető hangfelvételek, pláne képanyagok, sőt a történetük és a dokumentumaik is az enyészeté lettek, a „legek” azoknak a bandáknak járnak, amelyek képesek ma emléket állítani maguknak. Például a kis túlzással „sosem voltnak” aposztrofált saját legendájuk feltámasztásával.
(Az illusztrációk a lemezborítók felhasználásával készültek.)
