Bár néhányszor találkoztunk, persze, hogy nem volt személyes ismerősöm. Mégis most jövök rá, hogy része volt, és marad is életemnek. Az én Törőcsik Marim.
Azon a nyáron, 1983-ban, a Kőszeghez közeli Velemben kirándult a kiterjedt család: nagyszülők, nagybácsik, unokatesók. És egyszer csak az aprócska falu főutcáján szembe jött egy végtelenül egyszerű, mégis feltűnően elegáns, napszemüveges nő, fonott kosárral a kezében. Nem értettem, hogy apai nagyanyám és nagyapám miért jött hirtelen lázba. Igazán csak arra eszméltem, hogy már azzal a számomra akkor még ismeretlen nénivel beszélgetnek, akinek fülig ér a szája, úgy mosolyog. Majd egyszer csak nagyanyámmal egymásba karolnak, nagyapám meg sűrűn kattintgat a Yashica-jával.
Azóta tudom, hogy kicsoda Törőcsik Mari. Pontosabban akkor kezdtem el tudni, felfedezni, megismerni, és magamban építgetni az én Törőcsik Marimat. Aki ott mosolyog valamelyik családi fotóalbumban a több mint húsz éve halott nagymamám oldalán.
Azt hiszem, éppen az Osztrigás Miciben játszott Szolnokon – akkor még bejáratos voltam a Szigligeti titkárságára -, amikor újra láttam civilben. Ott ült az igazgatói előszobában, egy fotelban, mint egy apró, törékeny kis madárka. Hirtelen hihetetlen volt, hogy ugyanazt az embert látom, aki esténként a színpadon azt a házsártos, de férjét imádó öregasszonyt is úgy játssza, mint egy díva, amikor szerepe szerint összetört, akkor is majdnem felrobban körülötte a színpad.
Ebben az előadásban hangzott el többször is az „Itt állok teljes úti kosztümben…” sor, amit aztán – most már több mint negyedszázada – mindig elmondok, amikor a családból bárkire, felöltözve várnom kell. Kimondom, a többiek az én hangomat hallják, de a fejemben Törőcsik Mari beszél, és azonnal ott áll abban a halványszürke kosztümben, senki máséhoz nem hasonlítható mosolyával.
És most jut eszembe, hogy éppen három évtizede ő volt Szellemfi a jellemszínész, a Taub János rendezte Liliomfiékban. Abban a darabban, amivel újra megnyitotta kapuit a Schwajda György irányításával teljesen újjávarázsolt Szolnoki Szigligeti Színház. De hirtelen beugrik a Száz év magány és A hegedűs a háztetőn Goldéje Gregor József oldalán. Meg a Micsoda útjaim lemez. Sőt, mennyire imádom a Ludas Matyinak azt a hangjáték változatát, amit természetesen Schwajda írt, és amiben Törőcsik Mari Matyi anyjának a hangja. Vagy ott van a Csapd le csacsi, amiben Pap Vera anyukáját, Gáspár Sándor anyósát alakítja, aki megjön a levesnek valóval, a film végén pedig egy fanyar mondattal legyint a férfiakra meg a politikára.
Meghallhatott. Távozhatott az élők sorából. Csak a fejemből nem fog. Amíg élek, addig nekem Törőcsik Mari is él. Sőt, amíg van kinek mesélni róla, az én Törőcsik Marim majd engem is túlél. És ez bíztató.