Valamikor a nyolcvanas évek közepén, magnókazettán mutatta meg valaki a Távolodom című – már akkor is legalább másfél évtizedes dalt -, és emlékszem, nem akartam elhinni, hogy ez egy „szolnoki” szerzemény, és nem valami régi, országos sláger. Miközben Edda meg Beatrice rajongó voltam, és ki nem állhattam a nyálas német diszkózenét, ez a dal annyira tetszett, hogy azonnal átmásoltam magamnak, és napokig ezt üvöltettem otthon, ha egyedül voltam. Nehezen állt össze – mert akkoriban még nem voltak a vidéki rocknak ?történészei? -, hogy az általam is ismert Kerekes József Piki daláról van szó, amiről szűk négy évtizeddel később is azt gondolom, ha máshol, máskor születik, biztos, hogy országos sláger lesz, és ma is rongyosra játsszák az erre szakosodott rádióadók. Nem így lett. És nekem is csak azért került ismét a kezembe, mert Pap Bélának köszönhetően megjelent a Szolnok city of Rock egyes lemeze, aminek A oldalán ott sistereg a 2008-ben elhunyt Piki bácsi egy fél évszázados felvételen.
Legyünk nagyvonalúak, és hasonlítsuk Pap Bélát George Lucas-hoz, aki ugyancsak nem az első résszel kezdte élete egyik fő művét, a Csillagok háborúja sorozatot. Az immár négy évtizede a szolnoki könnyűzene motorjának tekinthető Pap Béla is előbb adta ki a Szolnok Rock „vol 2”-t, amit harminc évvel később követett (előzött meg) az első album. Az a lemez, ami már 1992-ben is emléket szeretett volna állítani a szolnoki könnyűzene azt megelőző évtizedeinek. Mint Pap Béla az idén nyárra megjelent 1-es lemez belső borítóján írja, a három évtizeddel ezelőtti terv leginkább azon bukott meg, hogy a ritka felvételek többségét őrző Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójából (a buszpályaudvar mögötti épületből) nem tudta kihozni az értékes szalagokat. Amik aztán el is tűntek a stúdió felszámolásakor, így kisebb csoda – helytörténeti értelemben egészen biztosan azzal felérő leletmentés -, hogy ez a lemez összejött.
Újra felidézte nekem Kovács Ferike (bocsánat, de nekem mindig, mindenki így beszélt róla) alakját, akit csapzott fekete hajával, rekedtes hangjával, kezében cigarettával ma is magam előtt látok, ahogy a Ságvári művelődési ház földszinti folyosóján magyaráz. Pedig nekem a WU-2 legnagyobb sikerei még nem lehettek meg, évekkel később érkeztem a koncertjeikre, amikor csak nagyon kevesen beszéltek arról, hogy simán lehetett volna belőlük a nyolcvanas évek első felében a szolnoki Edda, Color vagy legalább Lord. A Szolnok Rock 1-re felkerült Ha tízszer bedobom című daluk a szövege miatt pedig ma is sláger lehetne, és ha Ferike még köztünk lenne, egész nyáron a fesztiválok között ingázna, mert újabb és újabb nemzedékek imádnák.
Annyi mindent nem tudunk, vagy nem mondunk el elégszer Szolnokról. Például azt, hogy a hatvanas évektől milyen gazdag volt itt a könnyűzenei paletta. Bár a Bélák – Pap B. és László B. – lassan fél évtizede ígérik, hogy megírják a szolnoki könnyűzene történetét (benne közel 300 formációval), addig kényszerből elvagyunk az ilyen hiánypótló kiadványokkal. Mert szerencsére Pap Béla leküzdhetetlen közlési kényszere egy bakelitnál is visszaköszön, ezért nemcsak a korongot és valami ócska tokot tol elénk, hanem egy mini kiállítást, történeti áttekintést. Ebben az esetben 11 zenekarról, 12 dalról és azok történetéről. Például Halász Gyuláról, aki a hatvanas évek elején az ős-Illésben ott állt Bródy mellett – a mellékelt fotót Szalay Zoltán készítette róluk és Psota Irénről -, majd a kiválása után megírta a Ne bánd című dalt, amit aztán nagyvonalúan az Integrálnak ajándékozott. És lett belőle egy több mint ötvenéves szolnoki sláger.
A tizenkét dal többsége nekem ifjú éveimben sem volt kortárs zene. Ám évtizedekkel később sem csak múzeumi tárgyak, amikhez áhítattal kellene közeledni. A Pop Consort lemezt indító Francia négyes című instrumentális produkciója elképesztő. A Rodeo countryja a maga nemében szintúgy, és csak erősíti a „keserűséget”, hogy mi lehetett volna belőlük, ha nem ide és nem akkor születnek. Ha lenne időgép, nemcsak idő-zenegép, akkor talán visszaugorhatnánk, hogy a Pap Béla válogatásában összeállított lemezre került bandáknak máshogy egyengessük az útját. Nem törődve azzal, amitől eleinte Dr. E. L. Brown is félt: ha belenyúlunk a múltba, megváltozik a jelen. Mert sztároknak kellett volna születniük Szolnokon.
Béla! Köszönöm.
