Amikor tizennyolc nem Szolnokon töltött év után mostanában találkozok valakivel, és elmondom, visszaköltöztünk, az a minimum, hogy kétségbe vonja szellemi képességeinket.
Szolnok felfedezése
Majd amikor felocsúdik első elképedéséből, hitetlenkedve megkérdezi, hogy sikerült-e már megszoknunk itt. Igenlő ábrázatomat látva általában megpróbálja bevinni az utolsó kegyelemdöfést, és elhaló hangon felteszi a kérdést, amire mintha csak egyetlen választ lehetne adni: és szeretitek?
Ha a beszélgetés ezen a ponton nem szakad félbe, vagy nem terelődik valami teljesen más témára, és van időm kijelenteni, hogy igen, ráadásul szerintem a szolnokiak többsége nem is tudja, milyen jó helyen élhet, akkor a legtöbb esetben van néhány percem, hogy meséljek. Az élményeimről, amelyeket naponta szerzek abban a városban, ahol évekig éltem, ahová közel két évtizedig a szülők révén hazajártam. Mert Szolnok naponta felfedezhető.
Például valamelyik reggel iskolába vittem a gyerekeket. Visszafelé pirosat kaptam a Szapáry és az Ady kereszteződésében, és mivel a lámpa mellett óra jelzi, hogy meddig kell dekkolnom, nézelődtem. És olyasmit vettem észre, ami nem újdonság, csak eddig nem ütötte ki a szememet. A Szapáry utca piaccal szemközti szalagházának kapuja fölött egy dombormű látható. Tekergettem a nyakam, és kiderült, nemcsak az első ajtó fölött van ilyen, de ehhez már vissza kellett mennem gyalog is.
A sztálinbarokk házsor hat bejárati kapuja fölött hat különböző dombormű látható. Állatokat – hal, rák, kakas – ábrázolnak. Hogy mikor kerültek oda, milyen megfontolásból, és kik az alkotók – most még – nem tudom. Azt azonban igen, hogy ha valaki arra jár, emelje fel egy kicsit a fejét, mert tényleg érdekes és egyedi dolgokat láthat. Ha valaki pedig többet tud ezekről a műalkotásokról, ossza meg velem, közzéteszem!
Ahogy szívesen írnék arról az emléktábláról is, amelyik a Mátyás király úton hirdeti egy élen járó szocialista brigád emlékét, akik a hatvanas években a terveket túlteljesítve építették a házakat. Nem a kor érdekel, hanem azok az emberek, akik valamikor a múlt század közepe táján ezt a várost építették. És volt köztük valaki – vagy valakik -, akinek az jutott eszébe, hogy egy ház nemcsak a benne lakók örömét szolgálhatja.
