A bejárati ajtó szorul. Minden új belépőnél iszonyatosan nyikorog, mintha kavicsot szorítottak volna két vas közé. Az ügyfélváróban büntető hőmérséklet. Az üvegtáblákon betűz a nap, a klíma még hatástalan, lassan olyan a szag, mint egy csirketelepen. Nem az ügyfelek, a bútorok, a szőnyeg, a falak párologtatnak. Az ügyfelek szomorú arccal legyeznek.
Sorszámot húzok. Ketten vannak előttem. Reménykedem. A kijelző nem mozdul. Előkerül egy újabb munkatárs a hátsó traktusból. Kényelmesen kipakol. Felismer egy ismerőst az elcsigázott arcok között. Gyorsan maga elé ülteti. A „zárva? tábla az asztalán marad. Nem baj, legalább egyel kevesebben várunk.
Tizenöt perc alatt egy ügyfélcsere. A dolgozó három bankos mögött, fehér-irigyzöld uniformisban ketten csevegnek. Megcsörren az egyik munkatárs mobilja. Ügyfél ül vele szemben, de azért felveszi. Ő legalább már ül, ráér még egy kicsit várni. A munkatárs nyugodtan megbeszéli a megbeszélni valókat. Szabad kezével pedig int az újonnan érkező kollégának, aki láthatóan átugrott a közeli boltba.
Fél óra múlva elfogy a türelmem. Én vagyok a bunkó ügyfél. Szekálni kezdem a biztonsági őrt, akinek a legkevesebb köze van az egészhez. Feláll, szól az egyik bankosnak. Egy perc múlva csilingel a számom, a bankossal szemben ülök.
Semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy fél órát vártam egy kétperces műveletre. Kevesen vannak, és ez a fiók egyébként is inkább hitelezéssel foglalkozik – mondja. (Megértem, hogy a tíz pult közül miért csak háromnál dolgoznak.) Ezt nekem honnan kellene tudnom? Közöm?
Visszaveszek a dühömből. Kereshetnék másik bankot, kérhetném a panaszkönyvet, rabolhatnám tovább az időmet. Teszek rá, rohanok tovább.
Csak nehezen viselem.
Egy hivatalban volt dolgom az egyik ünnep előtti munkanapon. Tudtam, aznap oda kell mennem, ezért rákérdeztem, meddig lesznek nyitva. Teljes munkaidőben. Tízkor érkeztem. Az öt pultból egynél dolgoztak. Tíz perc múlva a másodikhoz is megérkezett egy állami alkalmazott, hosszasan fészkelődött, elhelyezkedett, kipakolt. Majd felismerte egy régi ismerősét a várakozók között. Puszi, puszi, indult a traccs. Kivel mi van, ki mit vett, főzött, mikor takarított.
Bennem meg feléledt a bunkó.
Odaléptem.
– Tudja, ki vagyok én? – kérdeztem a megdöbbent állami alkalmazottól.
– Nem, nem ismerjük egymást – válaszolta.
– Én vagyok az adófizető állampolgár, akinek a pénzéből magának munkahelye van, akit ki kellene szolgálni. Tehát, most véget ér a beszélgetés, és nagyon gyorsan nekilát a munkának.
Bunkó vagyok. Nehezen viselem, ha az időmmel játszanak. Főleg olyan helyeken, ahol nagyon sokat fizetek az igénybe vett szolgáltatásért.
A képen látható csokorral kérek elnézést, de azt nem ígérhetem, hogy megjavulok.