A Magyar utca Kossuth tér felé eső torkolatánál, a mai lottózó mellett, abba az árkádszerű átjáróba volt beépítve az a butik, amely ebben a műfajban számomra az első volt. Még óvodás lehettem, amikor a legjobb viselkedés jutalma az volt, hogy bementünk ide, és valamit választhattam. Emlékeim szerint, a testes, idős házaspár által vezetett üzlet maga volt a csoda, ahol különleges édességek és játékok közül lehetett választani. Esküszöm, látom magamat, ahogy kilépek az ajtaján, kezemben egy apró, piros tűzoltóautóval.

Hogy ez a butik meddig működött, nem tudom. Azt viszont igen, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor a fél ország a Maláji tigris lázában égett, itt Sandokános fotókat lehetett venni 10 forintért. Igen, a mai gyerekek szemében szüleik talán nem voltak teljesen komplettek, hogy egy-egy színes fotóért 10 gombóc fagyi árát is odaadták, ám az egy másik kor volt. Heteket vártunk Sandokán egy-egy újabb kalandjára, és az maga volt a korabeli vállalkozószemmel, hogy valaki a tévé képernyőjéről készített fotókat árulta.

A mából nézve hasonlóan vicces lehet, hogy mi még naponta jártunk a buszpályaudvar melletti butiksorhoz, hogy a műszaki bizományis kirakatában kazettás magnókon legeltessük a szemünket. A Gárdonyi üzletház helyén, a nyolcvanas évek elején egy garázssor állt, amit a kereskedővénával megáldott szolnokiak pillanatok alatt üzletsorrá alakítottak (és két garázsbolt még ma is áll). Műszaki dolgokat és ruhákat biztos árultak itt, de hogy a többi négy-öt garázsnyi boltban mi lehetett, nem emlékezem.

Az azonban biztos, hogy egy itt elkövetett vásárlásom után az anyukám majdnem sírva fakadt. Az összes locsolkodós és névnapi pénzemet ugyanis festett vászonruhára költöttem, pontosabban egy nadrágra és egy ingre. Amikor boldogan megmutattam jó anyámnak, hát majdnem rosszul lett, hogy egy heti keresetét képes voltam pillanatok alatt kifakuló, örökké gyűrött rongyokra elkölteni. Persze, akkor és ott nem értettünk egyet. Igaz, az idő – két hónap – őt igazolta.

A buszpályaudvar környéke egyébként is vonzotta a butikokat. Nemcsak a régi épület üres tereibe szuszakoltak be ilyen kis üzleteket, de a VPOP épületével szemben, ma is álló üzletsor is valahogy így keletkezett. Ha emlékeim nem csalnak, középiskolásként ott kaptam életem első igazi, külföldi farmernadrágját, az azóta se hallott Ritt márkájút. De talán az első farmerkabátommal is ott alkudtam meg először, miután a város összes butiksorát végigjártuk, de rám való éppen csak ott volt.

Persze, ne legyek igazságtalan. Olykor előfordult, hogy az állami boltok megverték a butikokat. Igaz, ilyesmire csak a nyolcvanas évek legvégén emlékszem. Például, amikor a bátyám lottónyereményének köszönhetően elérhető közelségbe került egy igazi Adidas cipő. Igaz, nem túl sokat nyert, de azért az én félhavi fizetésemet – 2500 forintot – kaptam tőle erre az álomra. El is rohantam a Baross úti, ma is létező butiksoron lévő sportruházati boltba, ahol elmondtam, mit akarok. A pökhendi tulajdonos kiröhögött, hogy ha ennyiért tudok, akkor szóljak neki is. Leforrázva mentem el az Árkádok alatti Ideálos cipőboltba, ahol láss csodát: megvalósult az álmom. Máig gondolkodom, hogy miért nem mentem vissza a magát az élet császárának gondoló butikoshoz, hogy ha van ideje, ugorjon be az Árkádok alá.