– Tudom, hogy magának is hiányozni fog ez a ház, de már hiába nézegeti, ennek vége – lépett mellé a Sütő utca végén az ismerősnek tűnő, elegáns úr. Észre se vette, mennyi ideje állhatott már ott, és mióta bámulta a Beloiannisz túloldalán, a kibelezett Madas-házat. Nem volt már rajta tető, az ablakok is hiányoztak. Összerezzent.

– Egyáltalán nem fog hiányozni – nézett a huszárbajuszos, hetvenes férfira. Majd a szemében fürkészve, hozzátette. – Sőt! Azt szerettem volna, ha soha nem is áll, és nekem se kell betennem oda a lábam.

A prémgalléros hosszú szürke kabátot és kissé ódivatú kalapot viselő férfi meghökkent, összehúzta a szemöldökét.

– Én meg azt hittem, a nagymama iránti tiszteletből jártak olyan sűrűn a rokonaival az első emeleti lakásba.

Még jobban fürkészni kezdte az öregúr arcát. Nem tagadhatta, hogy azon gondolkodik, honnan is ismerheti.

– Ne csodálkozzon már annyira! Én is minden nap kijövök ide, hogy búcsút vegyek a háztól, ahol negyven évig éltem. Ott laktam a másodikon – intett a pusztulásra ítélt épület Csarnok utcai oldala felé. – Ha kiléptem a gangra, pont a Grósz néni ajtajára láttam. A kapualjban is sokszor összefutottunk, amikor maga éppen jött a mama lakására, én meg a délutáni feketémért ballagtam a Tiszavirágba.

– Aha, igen, már emlékszem – felelte idegesen. Az idős férfi határozottan ismerős volt, de egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a Madas-házban tett látogatásai alkalmával látta. Bár, ahogy így visszagondolt az elmúlt másfél évtizedre, meg arra, milyen feszülten érkezett mindig oda, nem nagyon tudta felidézni, kikkel találkozott a lépcsőházban vagy a gangon.

– Szép dolog volt maguktól, hogy nem adták el a lakást a Grósz néni halála után – folytatta az öreg kabátja zsebébe dugott kézzel, a pusztulásra ítélt házat nézve. – Amikor 34-ben ideköltöztem, először egy harmadik emeleti udvari lakásban laktam. Marhára irigyeltem Grószékat, akik a Barossra néző, erkélyes lakásban élhettek. Jól emlékszem, hogy kereskedők voltak?

– Kik?

– Hát a nagymamáék.

– Nem tudom.

– Nem tudja? Látja, ez a baj a mai fiatalokkal. Nem érdekli őket a múlt. Pedig, ha ez a ház mesélni tudna…

– Sírna szégyenében – vágta rá dühösen és idegesen.

Az öregúr meglepődött, majd hamiskásan rámosolygott.

– Persze. A történelemben vannak csúnya dolgok, főleg ha annyiszor változik a rendszer, mint például ebben az utcában. De kár siránkozni. Egyetlen életünk van, élni kell a lehetőségekkel. Márpedig, jegyezze meg barátom, a rendszerek cseréje mind egy-egy lehetőség. Én mindig éltem is vele. Nem mesélt rólam a nagymama.

– Kicsoda? – Egyre idegesebb lett. Érezte, hogy legjobb lenne menni, de valami nem engedi.

– Grósz mama. Akinek olyan becsületesen látogatták a lakását. Rendes volt maguktól, hogy még akkor is eljöttek takarítani, beszélgetni, kicsit körülnézni, amikor már nem éltek az öregek. Ne mondjon semmit! Tudom én, miért csinálták. Féltek, hogy valaki kiigényli ezt a jó helyen lévő lakást. Nem mondom, a világháború végén én is szemet vetettem rá. Főutcai lakás, erkéllyel. A testvérek nekem is adták, de szerencsére a front elvitte a dokumentumokat, így megúsztam.

– Maga mi a francról beszél?

– Ó pardon – köhintett elegánsan az öreg, bőrkesztyűs kezét a szája elé emelve. – Ne legyen finnyás! Nekünk kisnyilasoknak megbocsátottak, ahogy magának is az ötvenhatos eltévelyedését.

Megdöbbent. Egyet hátrébb lépett, hogy végigmérje a férfit, akivel soha életében nem beszélt, most mégis a legféltettebb titkára emlékezteti. Véletlenül teszi, vagy akar valamit?

– Ne nézzen már így! Végül nem a mama lakását kaptam, hanem csak a második emeletit. Igaz, annak is volt erkélye, ahonnan a vártemplomig lehetett látni. Kár érte, szép lakás volt. Azért is jövök ki minden nap, hogy elbúcsúzzak tőle. Örülök, hogy nem csak én síratom a régi lakásom.

– Hagyjon békén – suttogta. – Egyáltalán nem siratom azt a rohadt lakást. Mondtam már, hogy utáltam.

– Miért? – Nézett rá jóságos tekintettel az öreg. – Könnyebb a fájdalomtól szabadulni, ha kibeszéli magából az ember. Nézhet bolondnak, de én is csak ezért elegyedtem szóba magával.

Először dühös volt, aztán megenyhült, végül a minden mindegy érzése hatalmasodott el benn.

– Miért? Azt kérdezi, hogy miért utáltam ezt a házat.

Az öreg jóságosa megsimogatta a bal vállát.

– Nyugodjon meg!

– Pusztuljon ez az egész, a rendszerrel együtt, ami arra kényszerített, hogy betegyem a lábam ebbe az elátkozott házba – adta ki magából hangosan. Szerencsére a Beloiannisz utca autóinak zaja miatt nem hallatszottak messzire a szavai. Meg amúgy is mindenki alaposan a fejébe húzott sapkával sietett az egyik oldalán lerombolt utcában.

– Hogy mondhat ilyet? – Váltott szigorúra az öreg arca.

– Úgy, hogy végre ki kell magamból adni az elmúlt tizenhét év hazugságát – hajolt egészen közel a szúrós kék szemekhez. – Azt se tudom, ki volt az a Grósz néni, nem volt a nagyanyám. Besúgó vagyok, jelenteni jártam abba rohadt lakásba.

Az öreg elsápadt.

– Igen, jelenteni. Mert ötvenhatban ott voltam a szivar ledöntésénél, és csak azért nem tettek taccsra, mehettem egyetemre, mert vállaltam, hogy besúgó leszek.

A prémgalléros kabátot viselő ember egyre idegesebben forgatta a fejét.

– Mit csodálkozik? Lehet, hogy magáról is jelentettem a Grósz néni lakásából, ami most végre felrobban, és végre nem emlékeztet erre a mocsokra.

A finom bőrkesztyűs kéz határozottan pofon vágta. Elhallgatott. Az öreg katonás hangra váltott.

– Maga bolond. Nem is Grósz nénié volt az a lakás, ahol magának jelentenie kellett. Tudtam, hogy előbb-utóbb megtörik és hülyeségeket csinál. Pedig fényes karrier állhatott volna maga előtt.

Előbb vörös lett az arca, aztán elsápadt. Neki kellett támaszkodnia a Sütő utcai ház sarkának. Úgy érezte mindjárt hányni fog.

– Szedje össze magát! A maguk finom lelke… Értelmiséginek tartja magát, de még nem jött rá, hogy rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de a működtetők maradnak. Mit számít az, ha néhány fal leomlik?

Megvetően végig mérte. Aztán közelebb lépett és a füléhez hajolt.

– Húzza meg magát és hallgasson! Majd keressük, ha még igényt tartunk a szolgálataira.

Azzal sarkon fordult, és prémgalléros kabátjában, idejétmúlt kalapjában eltűnt a Beloiannisz úti kirakatok előtt hömpölygő szolnoki tömegben.