A hosszúra nyúlt XIX. század utolsó pillanatát örökítette meg ez a festett, szolnoki képeslap, amit aztán már a rövid, ám annál viharosabb XX. század első őrületében küldtek Szolnokról Nagyváradra. Ha valamire, akkor a Tisza-partján álló három templomra, mint az el- és befogadás, a vallási és kulturális sokszínűség jelképére ma is büszkék lehetünk a város múltjából.

Az 1910-es évek elején, a Tisza túloldaláról készülhetett ez a felvétel, amit színezés után egy bizonyos K. J. jelentetett meg képeslap formájában 1915-ben, Budapesten. A képen balról jobbra látjuk a XVIII. század közepén épült katolikus Belvárosi Nagytemplomunkat, az 1899-ben átadott izraelita Zsinagógánkat, illetve az 1895-ben elkészült Református Templomunkat. Ez utóbbi kettő között már ott magasodik a mai Sóház és Tiszai hajósok tere sarkán álló Barta-palota, míg a folyóparton olyan földszintes házak sorakoznak, amelyek majd az 1920-as években tűnnek el vagy épülnek át, amikor a partfalat rendezik, illetve az első parkokat itt kialakítják.

A hosszúra nyúlt XIX. század – amely még 1789-ben a francia forradalommal kezdődött és lényegében az első világháború 1914-es kitöréséig tartott – a poros alföldi településből, a viszonylag állandó tiszai átkelőből, a több-kevésbé fontos katonai helyőrségből, vagyis Szolnokból, megyeszékhelyet, mi több, hazai mértékkel is impozáns várost faragott. Lélekszáma sokszorosára nőtt, ipara néhány évtized alatt szinte a nulláról fejlődött világkiállításokon is bemutatható színvonalúvá, iskolák, kórház, színház és számtalan bérház épült, kövezték az utakat, megjelent a vezetékes víz, az áram, a telefon, és csak a kishitűség akadályozta meg, hogy villamos csilingeljen a két vasútállomásunk között.

Talán túlzás, de ennek a hosszú XIX. századnak a második felében Szolnok olyan befogadója és olvasztótégelye volt a közelebbről és távolabbról betelepülő embereknek, mint ugyanebben az időben a messzi Egyesült Államok. Amihez akár az is hozzátehető, hogy ötlet és szorgalom alapján már itt is bárki boldogulhatott. Ebből pedig egyenesen következett a kulturális és vallási sokszínűség, aminek büszke, már a kortársak által is észrevett jelképe volt a Tisza-partján sorakozó, három különböző felekezet híveit fogadó templomok.

Amelyek alig két évtizedig élhették így a virágkorukat.

Mert mire ezt a képeslapot valaki postára adta Szolnokon, már három éve nyakig ültünk a véres és borzalmas XX. század első, és majd a következő évtizedeket meghatározó háborújában. Ami után – hiába készült el közben az Evangélikus Templom – már soha többé nem büszkélkedhettünk így együtt a három templomunkkal, a város vallási és kulturális sokszínűségével. Mert néhány évtizedig ismét üldözni lehetett a más felekezethez tartozókat, aztán pár évig olyan mértékig pusztítani embertársainkat, hogy a Zsinagóga lényegében elvesztette híveit. Majd következett a rövid XX. század – ami szerintem a berlini fal leomlásával, illetve az 1991-es moszkvai puccal véget ért – pár olyan évtizede, amikor egyik templom se állt közel a hatalom szívéhez.

Esténként a Tiszavirág-hídon sétálva, és a belvárost nézve, sokszor eszembe jut ez a képeslap. Talán száz évvel vagyunk a postára adása után, nagyjából egy évszázad választ el bennünket attól az időtől, amikor az elénk táruló képre még annyira büszkék voltak a szolnokiak, hogy képeslapon is hagyták világgá kürtölni.