Ezt a Monarchia éveiben készült szolnoki képeslapot már az első magyar köztársaság idején küldték Budapestre, éppen egy hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőzően. Faragó Sándor papírárudájának kiadványán, minimum a felhasznált fotó készítése után egy évtizeddel, családi dolgokról esik szó. Például arról, hogy de ki veszi el Manyit.
Tekintetes Busa János úrnak Budapestre postázták ezt a szolnoki lapot 1919. február 21-én. Az „Édeseim!” megszólítás alapján feltételezhetjük, közeli családtagok közötti levelezőlap-váltásának egy darabja maradt az utókorra. Mivel pedig a szöveg bocsánatkéréssel indult – merthogy a lap írója a címzettek anzikszára csak késve válaszolt -, hozzátehetjük, hogy rendszeresen adhattak hírt egymásnak a Szolnokon és a fővárosban élő családtagok. Akiket alig négy hónappal az első világháború befejezése után egy esküvő tartott lázban. Sajnos a szolnoki rokonok nem tudtak Budapestre utazni emiatt, de e lap útján meggratulálták Manyikát. Majd két sorral lentebb azért megkérdezték, hogy de mégis kihez megy férjhez Manyika. Egyébként a szolnokiak beszámoltak a saját egészségi állapotukról, kitérve valami lábfájásra és a gyerekek jó állapotára. No és Hermina néniről sem feledkeztek meg, akiknek külön is kézcsókjukat küldték.
Arról igazán nem tehettek, hogy a majdnem négy és fél éves világégés után csak egy régi, legalább tízéves szolnoki fotót mutató képeslapon írhattak Budapestre. Ugyanis, ha jobban megnézzük a felhasznált, festett képet, akkor a távolban még a régi, fából ácsolt Tisza-hidat látjuk. Amiről pedig tudjuk, hogy 1909 márciusában vitte el a jeges ár. Tehát, ha a mai Tiszaliget helyén lévő fák dús lombkoronáját vesszük alapul – ilyet azért nem festettek pluszban -, akkor kijelenthetjük: az eredeti, fekete-fehér felvétel legkésőbb 1908 nyarán készülhetett.
A magam részéről azonban azt feltételezem, hogy sem a világháború, sem a Monarchia darabokra hullása nem sokat változtatott a tiszai életen, így nagyon hasonló felvétel készülhetett volna akár a postázás pillanatában, valahol a dohánybeváltó alatti Tisza-parton. A szőke folyó ugyanis fontos szállítási útvonal volt, amin többek között olyan hajókkal fuvarozták a XX. század elején például a gabonát, mint amilyennek az orra a kép jobb szélén látható. Abban persze nem vagyok biztos, hogy még 1918-19-ben is olyan menő dolog volt hajózni, mint a fotózáskor. Nézzék a teherhajó orrában lazán álló férfit! Esküszöm, mintha egy mai vállalkozó nézne a kamerába farmerban, fehér ingben és zakóban. De persze szó sincs időutazóról!
A kép középpontjában egy „úszó mólót” és talán annak teljes személyzetét láthatjuk. Amihez az asszonyok is hozzátartoztak. Az pedig nem volt véletlen, hogy az állóhajónak is beillő járművet három palló kötötte össze a parttal. A gyorsabb be- és kirakodást szolgálták ezek a „hidak”. Az ömlesztett termékeket szállító hajókat ugyanis emberi erővel kellett kiüríteni vagy felölteni, és mivel az idő már akkor is pénzt ért, nem volt mindegy, hogy egyszerre hányan cipekedhettek, és a teherrel vagy az anélkül érkezőknek kerülgetniük kell-e egymást.
Persze, az sem lehetett véletlen, hogy a két nagyobb hajó között két kisebb csónak is áll, feltételezhetően helyi horgászokkal. A gabonaszállítókról ugyanis óhatatlanul pottyanhatott annyi mag a folyóba, hogy az egy alaposabb beetetéssel is felérhetett. Így érdemes volt a mai ladikokra hasonlító eszközökkel a móló és a várakozó hajó közé evezni. A tiszai romantikához ez is hozzátartozott.
