Al Ghaoui Hesna Háborúk földjén című könyvét elsősorban azért ajánlom, mert néha nem árt szembesülni azzal, milyen jó helyen élünk. Másrészt pedig arról se nagyon szabadna megfeledkezzünk, hogy a világ közepe nem a Kárpát-medencében van. Olvasmányos, szórakoztató, olykor pedig megrázó a fiatal riporternő első könyve.
A tudósítónő vallomásai
A magyar külpolitikai újságírás a rendszerváltás környékén meghalt. Ki emlékszik ma már Kulcsár István, Hardy Mihály, Papp Dénes, Ipper Pál vagy éppen Bolgár György külföldről küldött tudósításaira és elemzéseire? Hol vannak már azok az idők, amikor a magyar újságírók – nemcsak tévések, de rádiósok és nyomtatott sajtósok is – a világot járták, hogy annak az emberi arcát, a hétköznapi történeteken keresztül megmutassák? Tévedés azt gondolni, hogy a világháló helyettesítheti ezt! Fogalma nincs a külpolitikai újságíró, egyáltalán az újságíró munkájáról annak, aki azt hiszi, hogy a mikrofonnal a kamera elé álló díszpintyek elvégezhetik ezt a munkát.
Ha valaki némi fogalmat szeretne alkotni arról, hogy egy ízig-vérig külpolitikai újságíró mit csinál, amikor tényleg dolgozik, vegye kezébe Al Ghaoui Hesna könyvét. Megtudhatja belőle, hogy milyen kaland már maga az indulás, milyen embert próbáló körülmények között kell hetekig élni ahhoz, hogy a napi egy-két bejelentkezés sikerüljön. Kiderül, hogy egy kis ország televíziójának milyen fapados körülmények között kell nagyjából ugyanazt megmutatnia a saját nézőinek, mint a nagyoknak, mondjuk az amerikaiaknak.
A fiatal riporternő négy kalandjáról mesél, de közben megismerjük a családját, a lelki vívódásait és a szakmai kételyeit is. Miközben Libanonban, Izraelben, Észak-Irakban és Szudánban jár, eszébe jutnak a Nyugat-Szaharában, Ugandában, Afganisztánban, Szíriában szerzett tudósítói tapasztalatai is. És közben nem feledkezik meg azokról az egyszerű emberekről, akiknek a nevében általában a borzalmak történnek, és akiknek csak a szenvedés jut.
A libanoni történetek egészen elképesztőek. A „Földközi-tenger Svájca”, egy valamikor rendezett, gazdag ország időről-időre az értelmetlen pusztítás szinonimájává válik. Emberek, akik ugyanúgy – vagy éppen jobban – éltek, mint mi, pillanatok alatt földönfutó menekültek lesznek. Iszonyatosak a gázai sztorik, például a kisgyerekről, aki csak azért hal meg, mert nem vihetik ki az övezetből a pár kilométerre fekvő kórházba. Megrázóak a szudáni földönfutók történetei, akik esővizet gyűjtenek, hogy ihassanak, és a homokból szemenként szedik össze a lehullott lencsét, hogy ehessenek.
Komolyan mondom: letehetetlen könyv. Annak ellenére is, hogy egy jó szemű szerkesztő legalább ötven oldalt kihúzhatott volna belőle, elkerülendő az ismétléseket. És annak ellenére is, hogy a fiatal riporternő a háttérelemzéseket egy ?nagyon bonyolult? fordulattal elkerüli. De remélem, lesz még folytatás. Mert akkor nemcsak egyre profibb Hesna könyveket vehetünk kézbe, hanem mert az azt is jelenti, hogy feléled a magyar külpolitikai újságírás.
(A fotók a www.hesna.net oldalról valók)
