Ennek a képeslapnak a postára adási dátuma elárulja, hogy Szigeti Henrik honnan készíthette ezt a fotót a múlt század elején. A hátlapja pedig arról árulkodik, hogy miért nem tölti ki a fotó az egész elülső oldalt. Miként az is információ: miért halászbárkákkal kívánt valaki boldog újévet 1901-ben.

A kép hátterében, középen kimagasodó templomtorony segít a fotózás helyszínének a meghatározásában, hiszen a megörökített rengeteg víz, akár tévútra is vihetné a szemlélőt. Mivel az ott a szolnoki Vártemplom, nem nehéz kitalálni, hogy a Tisza és a Zagyva torkolatát örökítette meg Szigeti Henrik – a város képes krónikása -, talán az 1900-as vagy 1901-es tavaszi zöldár idején. A távolban lombosnak tűnő fák miatt gondolom, hogy ez az 1901. december 30-án postára adott képeslap vagy abban az évben, vagy legfeljebb egy évvel korábban készülhetett. Ami pedig azt is elárulja, hogy a fotós Szolnok utolsó fa Tisza-hídjáról dolgozott, hiszen azt majd csak 1909. március 15-én rombolta le a jeges ár.

A kép előterében a Tiszára jellemző, leginkább Szegeden készített, 6-8 méteres halászbárkák láthatóak, amelyek orrát ugyanolyan „csiga” díszítette, mint a tiszai teherhajókét, az úgynevezett bőgős hajókét. A méretes bárkák arra is utalnak, hogy az előző századfordulón még sokan élhettek a folyó halaiból, ráadásul nem is kis mennyiségben foghatták őket, ha ekkora vízi járműre volt szükség. Nem vagyok a téma szakértője, de felételezem, hogy ez a viszonylag mélyen a vízben ülő hajótípus nemcsak halászati célokat szolgált, hanem olykor személy- és áruszállításra is használták. Egyébként a Szolnok alatti Tisza-partot közelről mutató, az első világháború előtt készült fotók szinte elképzelhetetlenek ilyen hajók nélkül.

Miként a torkolat túlsó oldalán, a Tisza jobb partján feltűnő, rengeteg úsztatott fa nélkül is. Erdély erdőiből a Tiszán érkezett a feldolgozandó fa, amit többnyire a szolnoki nagy Tisza-kanyar után, a mai ipartelepek környékén dolgoztak fel, így leginkább a tiszaligeti oldalon tároltak. Erre a képre azért kerülhetett mégis egy jó adag fa, mert a torkolatban, a mai Olajos-házak helyén ekkoriban már egy fatelep működött, amiből a húszas évekre komoly „tüzép” nőtte ki magát.

Nem mondhatnánk tipikus új évi üdvözlőlapnak ezt az anzikszot. Márpedig azt a célt szolgálta, legalábbis a képes oldal jobb alsó sarkában még kibogarászható szöveg úgy szól, hogy „Boldog újévet kívánok Szolnokról”. Talán feljebb is lehetett némi üzenet, csak hát százhúsz éve alatt a nem megfelelő tintával vagy pláne ceruzával írt szöveg elkopott. Nem is értem, hogy az ismeretlen feladó miért kétféle íróeszközt használt, hiszen a képes oldalra került dátum és a másik oldalon lévő címzés is szépen megmaradt. Így tudható, hogy az új évi üdvözletnek használt szolnoki lapot – másmilyent talán nem is lehetett kapni – Nagyságos Gombos Rózsika úrhölgynek küldték az erdélyi Székelykeresztúrra.

A mából nézve még egy érdekessége van ennek a lapnak. A képes oldalára szerkesztett fotó méretezése és elhelyezése. Jól látható, hogy a képes oldal jobb szélét igyekeztek szabadon hagyni. Azért, mert a korabeli postai szabályok szerint a címzés oldalára a bélyegen és a címzett megadásán kívül más nem kerülhetett. Így, ha a korabeli anzikszküldő nemcsak egy városról vagy tájról készült fotót akart küldeni ismerősének, hanem pár sort is, akkor kénytelen volt a képes oldalra írni. Már, ha ott volt hely. Volt, ha az élelmes kiadó hagyott. Ez az úgynevezett hosszú címzéses forma 1905-ben szűnt meg, és utána már hivatalosan is volt helye a szövegnek a címzés oldalán.