A Fővárosi Fotó Vállalat nevével ellentétben nemcsak Budapestet örökítette meg működése néhány évtizede alatt, hanem a vidéki, szocialista Magyarországot is. A napokban tették elérhetővé több tízezres gyűjteményét, amiben talán ez a képeslappá lett szolnoki fotó is fellelhető.

Olyan jó lenne tudni, hogy az állami fotóvállalatoknál dolgozó riportereket a rendszerváltás előtt milyen instrukciókkal küldték ki egy-egy város megörökítésére. A Szolnokról kiadott Kádár-kori képeslapokat nézegetve ugyanis sokszor olyan érzésem támad, mintha kifejezetten vigyázniuk kellett volna a fotósoknak arra, nehogy valami régi, valami háború előtti is rákerüljön a képekre. Főleg a kevesebb történelmi emlékkel rendelkező, nem turista célpontként, hanem inkább szocialista nagyvárosként számon tartott települések esetében. Persze tudom, hogy a korabeli képeslap egyfajta propaganda eszköznek is tekinthető volt, de azért a mából nézve mégis minimum érdekes, miként lehetett régi épületeket ennyire kerülve fotózni.

A másik, ami nagyon sok hatvanas-hetvenes években készült szolnoki képeslapon feltűnik az a „helysemlegesség”. Azaz igyekeztek olyan épületeket és helyszíneket megjeleníteni a képeslapokon, amelyek újdonságuk vagy az egész országra jellemző egyformaságuk okán nem éppen voltak jellegzetességei egy-egy településnek. Azt is mondhatnám, hogy sok olyan képeslap született, amelynek helymeghatározása esélytelen lett volna a hátlapra nyomott felirat nélkül, mert az adott épült vagy városrészlet a korabeli Magyarországon szinte bárhol felbukkanhatott volna. Az más kérdés, hogy négy-öt évtized távlatából nézegetve ezeket a lapokat már sok épület beleívódott az adott település szövetébe, így ma már jóval ismerősebb, mint a negyven-ötven éve, amikor az adott anziksz forgalomba került.

A budapesti Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata által megjelentetett, a Fővárosi Fotó Vállalat munkatársának képéről is csak a szolnokiak vagy az avatottak tudták megmondani a hatvanas évek második felében, hogy hol is készült. Mert a kép középpontjában lévő amforás szökőkút és a mögötte leginkább kibontakozó társasház, na és az oldalról látható Munkásmozgalmi emlékmű, a fotózás idején még elég újak voltak, talán még a szolnokiak retinájába se égtek bele. A távolabb lévő épületek, a jobb szélen álló Steiner-ház, a tetején fényreklámot viselő Nerfeld-palota vagy éppen a magas tetős, de már Hermész nélküli Népbank alig ismerhető fel. A bal szélen bekúszó Városháza meg olyan jellegtelen szögletét mutatja, hogy az tényleg bárhol lehetne. Összességében persze egy parkos, szökőkutas, modern város benyomását kelti a kép.

A képet kinagyítva tűnik fel néhány érdekesség. Például, hogy milyen sokan vannak éppen a Kossuth téren, és nemcsak a szökőkút körül, de a Városháza árnyékosabb oldalában is. Kibogarászhatóak a kor jellegzetes utcabútorai, a kő virágtartók, a nem tudom milyen alakú, de az egész országban látható szemeteskuka, a padok és persze a ma már iparterületek megvilágítására szolgáló lámpaoszlopok. Nagyon nehezen lehet észrevenni, de nagyításban látható, hogy a Városháza jobb szélén még egy faszerkezetes portál volt, valószínűleg az onnan elköltöztetett patika részeként. És persze nem lehet szó nélkül elmenni a gyér forgalom mellett sem. Az emberek száma alapján, munkanapon, az árnyékokat figyelve, kora délután, egyetlen egy autó tűnik fel a 4-es főútként is szolgáló szolnoki Kossuth utcán.