Beül, indít, és előbbre gurul két métert. A bejáró előtt és után is üres minden parkoló. Megállok a kapunk előtt. Kiszállok. Kiszáll. Összeakad a tekintetünk, úgy érzem, mondanom kell valamit.

– Ne haragudj, haza kell jönni – szalad ki a suta mondat a számon.

– Nem haragszom – jön a meglepő válasz.

És nem állok meg. Lenyelem a békát, inkább bemegyek, utólag dohogok. Nem azért, mert a közel 190 centim és 100 kilóm kihívóra akadt volna az aprócska, köpcös fiatalemberben. Nem. Súlyos dilemmával találtam szemben magam.

Leálljak vitatkozni a használt fekete Mercédesszel közlekedő fiatalemberrel, hogy a KRESZ szabályai szerint nem állunk meg idegen kocsibejáróban? De, ha a KRESZ nem is írná ezt elő, akkor sem teszünk ilyesmit, mert lehet, hogy a kapu mögött lakók éppen sietnének valahová, vagy hozzájuk érkezne valaki sietve. Vagy tegyem fel a kérdést, hogy a kapura kiragasztott szöveg elolvasásával van problémája?

Ha belemegyek egy ilyen vitába, az minden bizonnyal elfajul, és eljutunk odáig, ahová a hazai közbeszédben, rettenetes módon egyre többen eljutnak.

És esélyem se lett volna megmagyarázni a magabiztos fiatalembernek, hogy a tolerancia, a másság elfogadása, a kisebbség megértése csak akkor megy, ha a másik fél is tesz érte valamit. Hiába mondtam volna, hogy az ilyen hozzáállással éppen annak árt a legtöbbet, hogy a többség végre elfogadó legyen. Mert az egész az egyekből, az egyek tetteiből alakul ki. Azt hiszem, hiába citáltam volna neki Molnár Ferenc regényét, és abból a nevezetes három oldalt, amelyet bármelyik kisebbség képviselőjének – köztük nekem is, aki ezer féle kisebbséghez tartozik – kívülről kellene tudnia, ahhoz, hogy végre együtt tudjunk élni.

Mert tudom, hogy nem minden fekete Mercédeszes, kis, köpcös fiatalember ilyen. Sőt, a többség igyekvő. És nekem is fáj, ha az újságírókra, a szolnokiakra, a vidékiekre, a bringásokra, a színház szeretőkre, a magyar film kedvelőire tesznek általánosítva, elmarasztaló megjegyzést. Hiszen tudom, nem vagyunk egyformák.

És bajban vagyok. Itt állok negyven évesen, és próbálok egy olyan problémáról beszélni, ami negyven éve az életem része. És nem tudom, hogyan tegyem. Nem akarok a rettenetesek csoportjának még a szélére sem kerülni. De elegem van abból is, hogy velem szemben csak elvárások, kötelező magatartási minták vannak, és nem konfrontálódok, hanem inkább elsunnyogok. Nem beszéljük meg. Inkább nem állunk szóba.

Én csak haza akartam menni. És most én érzem magam iszonyatosan kellemetlenül. Mert csak szélsőségek vannak, nincs középút. Nincs értelmes párbeszéd, csak süketek vitája. És sodródunk.