2025.08.27. (szerda)

H, mint hárítás

H, mint hárítás

Dátum:

Néha úgy érzem, Magyarországnak nem véletlenül H a jele. Mintha mindig, mindenkinek, mindent egyszerűbb lenne hárítani, mint megoldani. Sokszor úgy tűnik, mindenki kegyet gyakorol azzal, hogy dolgozik, azzal, hogy szolgáltat.

h-otp2_400A Ságvári körúti Spar falába épített OTP automatából szerettem volna pénzt felvenni. A kód beütése sikerült, az összeget kiválasztottam, elindult a művelet, csilingelt a telefonom, hogy leemelték a pénzt, majd a kártya beszorult. Csak annyira jött ki, hogy elvenni ne tudjam. A masina háromszor próbálkozott, majd elvette a kártyát.

Jártak már így? Gondolom, Önök is úgy érezték, ez életük legszebb pillanata, fülig ért a szájuk, és vidáman néztek a jövőbe.

Azonnal hívtam az OTP telefonos ügyfélszolgálatát. Számomra óráknak tűnt, amíg kedvesen felsorolták, milyen lehetőségek közül választhatok. A legjobb rész az volt, amikor a kártyaműveletekhez be kellett volna ütnöm a kártyámon szereplő számsor utolsó tíz jegyét.

Ezt Önök is feltetováltatják a tenyerükre, hogy bármikor kéznél legyen, ugye?

Nem leszek igazságtalan, pár perc múlva jelentkezett egy hölgy, akinek el tudtam hadarni a problémám. Nem állítom, hogy a legmegnyerőbb modoromat használtam. Jó. Annál a mondatnál, amikor a hölgy bájosan jelezte, hogy a kártyámat két héten múlva felvehetem a számlavezető bankomnál, akkor átmentem modortalanba. Beismerem, hogy amikor az egyéb lehetőségekről érdeklődtem, de ilyesmikkel nem szolgálhatott a nyugodt hangú hölgy, akkor meg kitört belőlem a barom. Emelt hangom jeleztem, hogy nem én hibáztam, tehát ne velem toljanak ki, ne nekem csináljanak programot, hanem azonnal adják vissza a bankkártyámat, mert úgy veszem, hogy azt egyszerűen ellopták. A hölgy próbált hárítani. Én meg egyre bunkóbb lettem. Csúnya szavakat nem használtam, csak üvöltöttem.

Önök ugye soha nem csinálnak ilyet!

Üvöltöttem, mire eljutottunk odáig, hogy esetleg másnap is felvehetem a kártyámat egy szolnoki fiókban. Igen? Ha üvöltök, akkor a két hétből egy nap lesz. Üvöltöttem tovább. És eljutottunk odáig, hogy legyek egy kis türelemmel, utánanéz, és visszahív. Mit tehettem? Elhittem.

Húsz percig álltam az automata előtt, több embernek elmagyaráztam, hogy ha kedves a kártyája, akkor ne tegye a szörny szájába. Magyarul őriztem a gépet, mert rémtörténetek keringenek arról, miként szokták meglovasítani a bankkártyákat.

Csörgött a telefonom. A bájos női hang jelezte, hogy a biztonságiak útvonala megváltozott, és húsz percen belül a helyszínen lesznek.

És valóban. Húsz perc múlva jött két fiatalember, kinyitották a masinát, elkérték a személyimet, és a tucatnyi kártya közül visszakaptam a sajátomat. Közben a bolt pénztárosai jelezték, hogy aznap már nagyon sokan panaszkodtak az automatára, mert elnyelte a kártyájukat.

Hirtelen eszembe jutott a bank aktuális szlogenje, amit az automatán olvastam várakozás közben: ?nem úszhatnak el a tervei?. Gondolom, aznap jó pár embernek mégis elúsztak, miután elnyelte a gép a kártyájukat. A biztonságiak kezében lévő kártyák számából úgy tűnt, kevesen verték ki a balhét azért, hogy visszaszerezzék azt, ami az övék.

Azért úgy látom a szemem előtt a család bankját, amint húzogatja a vállát, látván, hogy a nyugdíját folyószámlára kapó idős hölgy aznap nem mehet el a gyógyszertárba. Két hétig spórolnak is neki, hisz addig nem kapja meg a kártyáját. Vagy bármikor sorba állhat a bankfiókban, ha a saját pénzét akarja. És milyen jó mulatság ez sietős anyukákkal, akik a vacsorához vásároltak volna be, vagy a csekkjeit befizetni akarókkal.

Lehetne persze gyorsan is segíteni. Lehetne, ha nem lenne egyszerűbb hárítani. Ha van nálad telefon, hívj! Ha nem unod meg az automatikus eligazítást, akkor majd az ügyfélszolgálatos tesz helyre. Mert nem azért van ott, hogy segítsen, hanem, hogy hárítson. Mert kegyet gyakorol azzal, hogy dolgozik, mert a bank kegyet gyakorol azzal, hogy szolgáltat. Mert hárítani nem annyira fárasztó, mint segíteni.

Pedig a példám azt mutatja, hogy van megoldás. Csak ehhez üvölteni kell. De mi lesz ebből az országból, ha mindent csak üvöltve lehet megoldani?

Előző cikk
Következő cikk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide a nevét

Megosztás:

Legfrissebbek

Hírlevél feliratkozás

spot_imgspot_img

További írások
Kapcsolódó

Járnám az utam

Majdnem kitörtem a bokám. Mondhatnánk, hogy magánügy, ha mindez nem séta közben, a város egyik legszebb utcáján történik. Persze lehetnék tapasztaltabb, és nézhettem volna jobban a lábam elé. Viszont, akkor most nem gondolkodnék azon, hogy kié a járda.

Cinikus majális

Amikor nincs évforduló, hajlamosak vagyunk megfeledkezni az 1986. április 26-án hajnalban történtekről. Amiről napokkal később szereztünk tudomást, és talán ma sem tudjuk pontosan, mi történt, milyen következményei voltak és lesznek. Mindenesetre Szolnokon is cinikus időkben történt.

Dilemma

Az eset hétköznapi. A belvárosi utcában lévő kapunk elé leparkolt egy autó. Se ki, se be. Szerencsére időben érkezem, még látom a sofőrt. Intek neki. Elhúzza a száját, majd meglehetősen kényelmesen ballag vissza az autójához.

Kovács Bélák vagyunk, leszünk?

Nemzeti ünnepeinkhez hasonlóan üresíti ki a politika az emléknapokat, pedig vannak olyanok, amelyek felkiáltójelek lehetnének. Mindenki vérmérséklete szerint átléphet február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján, de bele is gondolhat elképesztő aktualitásába.