Mindössze hét év telte el ennek a szolnoki ötképes anziksznak az első megjelenése és cenzúrázott változatának a postára adása között. Igaz, ennyi idő alatt nemcsak a Magyar Posta nevéből került ki a „királyi” szó, de a rendszer is négyszer változott. A papír minősége pedig romlott.

A budapesti Gárdony és Fenyvesi képeslevelezőlap-kiadóvállalat 1942-ben jelentette meg fehér, jóminőségű kartonra nyomtatva ötképes szolnoki anzikszát. Minden bizonnyal nem új fotókat használtak a kiadványhoz, hanem a korábbi, nagyjából másfél évtizedben, a cég tulajdonába került szolnoki fotóból állították össze a lapot. Így rákerült a Vártemplom, az akkori Gorove (ma Kossuth) utcai palotasor – a Mezőgazdasági Takarékpénztár szecessziós épületétől a már gimnáziumként funkcionáló Obermeyer-féle házig -, a Damjanich-emlékmű és a Szent Ferenc (ma Templom) utca eleje a polgári leányiskolával és a belvárosi nagytemplom tornyával.

No meg a felső sor közepére, a megörökített építmények közül a legfiatalabbak, a Fémipari iskola és az Eötvös téren álló, szolnoki Országzászló. Ez utóbbi akár azt is elárulhatná, hogy e képeslap 1934 előtt nem jelenhetett meg – hiszen a 101. Országzászlót abban az évben avatták fel -, ha a kiadó nem írt volna pontos kiadási dátumot kiadványa hátuljára. Pár évvel később ez a fotó okozhatott némi fejtörést a kiadónál, a postánál vagy esetleg az anziksz feladójánál.

Nyilvánvaló, hogy a háború után is nagy szükség volt képeslapokra, hiszen továbbra is ezeken volt a leggyorsabb, legegyszerűbb és legolcsóbb üzenni. Ugyanakkor az is világos, hogy a lerombolt országban, néhány évig nem az új képeslapok gyártása volt a legfontosabb, illetve nehéz is lett volna olyan új anzikszokat előállítani, amin nem láthatóak a pusztítás nyomai. Sőt, a képeslapkiadás újbóli felfutását a fényképezőgépek hiánya, illetve a fényképezőgéppel mászkálókkal szembeni bizalmatlanság is hátráltathatta. Így a háborút túlélő kiadók abból dolgoztak, amilyük megmaradt korábbról. Már, ha sikerült megfelelő papírt szerezniük, ami ugyancsak nem volt egyszerű az újjáépítés és a felpörgő propaganda közepette.

Ez látszik is a Gárdony és Fenyvesi képeslevelezőlap-kiadóvállalat háború utáni, sárgás, könnyebb papírra nyomtatott, az 1942-es tartalmával teljesen megegyező kiadványán, ami 1948 tavaszán biztos, hogy forgalomban volt. A „fordulat évében” – amikor például a munkáspártok egyesülésével létrejött az állampárt, államosították a 100 főnél többet foglalkoztató cégeket, néhány kivételtől eltekintve az egyházi iskolákat, és letartóztatták az esztergomi érseket – úgy tűnik még senkit nem zavart a szolnoki Országzászló, és talán nem azért, mert akkor már négy éve nem is létezett.

Egy év múlva, ugyanazt a képeslapot azonban már nem merték ugyanúgy postázni. Mint látható, a felső sor közepében lévő képbe valaki fekete tussal belesatírozott, ezzel eltüntetve a stilizált hármas halom tetejéről a zászlórudat és a zászlót. Illetve a kép alatti „Országzászló” feliratot is áthúzta, ezzel 1949 nyarára „szalonképessé” téve a lapot. Tapintás alapján úgy tűnik, hogy a beavatkozás még az újbóli nyomtatás előtt történt, amit persze azzal lehetne igazolni, ha több, hasonló anziksz is előkerülne. A kiadói beavatkozásnak ellentmondhat, hogy a Gárdony és Fenyvesi cégnek több tucat szolnoki fotója, korábbi képeslapmintája lehetett, ezért nem feltétlenül voltak rászorulva ennek a „politikailag kényes” kiadványnak az ismételt megjelentetésére.

Így az sem zárható ki, hogy egy éber, ügybuzgó postáshoz köthető a „cenzúra”, és esetleg valamelyik szolnoki postahivatalban ült neki valaki egy tussal és vonalzóval a „problémás” készlet eladhatóvá tételének. (Ne felejtsük el, hogy már a hároméves terv idején vagyunk, egyre szigorúbban büntették a „nép vagyonának” pazarlását!) Azt kizárnám, hogy 1949. július 29-én, amikor Szolnokról Budapestre küldték ezt a lapot, már maga a levélíró parázott volna egy ilyen képes üzenettől. Mindenesetre ez a beavatkozás is jól mutatja, hogy a negyvenes években miként rohant az ország az egyik elmebajból a másikba, amiről azért ne felejtsük el: nemcsak a vezetőknek, de a végrehajtó kisembereknek is köszönhető volt. Az a fekete csík engem legalábbis erre emlékeztet.