Nem tudtam, hogy Hruscsov járt Szolnokon. A Fehérház előtti egykori aluljáróról se gondoltam, hogy a hatvanas évek végén már létezett. És az Antal Imre vezette szolnoki szépségkirálynő választás sem volt meg eddig. Szerencse, hogy a közelmúlt krónikásánál, Nagy Zsoltnál, mindig volt fényképezőgép.
Közelmúltunk krónikása
Amikor a kilencvenes évek elején gyakornok voltam a Néplapnál, Nagy Zsolt volt a fotórovat vezetője. Pontosabban, Nagy Zsolt volt a megyei napilapnál, azaz a megyében és a városban A fotóriporter. Egy jelenség, egy intézmény, aki mögött már akkoriban is több mint harminc év munka, és korabeli bevallása szerint legalább harmincezer publikált fotó lehetett. Ahogy emlékszem, nemcsak termete volt nagy, de a szája is, amin általában ugyanaz volt, ami a szívén. Ráadásul, emberszámba vette a gyakornokot is.
Évek óta nem láttam. Csak azt tudtam, hogy régen felhagyott a napi robottal, a megye és a város kisebb-nagyobb történéseinek, egyszerű vagy ismert embereinek, híres vagy hírhedt vendégeinek a megörökítésével. Ezért is örültem, amikor hírét vettem, hogy a hetvenéves fotós, a munkával töltött ötven évéből, hatvan fotót mutat meg az Aba-Novák Kulturális Központ Tabák Lajos Galériájában.
A kiállítás képeit nézegetve nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Nagy Zsolt képei nélkül sem a megye, sem a város elmúlt fél évszázadának története nem írható meg. Mindenütt ott volt, ahol valami fontos történt, és megörökített mindenkit, aki az adott pillanatban fontosnak tűnhetett. Nézzék meg a kiállításon a Tisza-híd átadásáról készül 1963-as képét! Kortörténeti dokumentum. Nemcsak azért, mert Czinege Lajos masírozik középen, hanem mert ott van rajta a korabeli városi elit, megjelenik a képen az egymáshoz fűződő viszonyuk. Vagy időzzenek el a Horthy Miklós újratemetésén készült képriport előtt, és megértenek egy korszakot, amely egyszerre magasztos és groteszk hangulatú eseményeket teremtett.
Nagy Zsolt képei nélkül szegényebb lenne a város művészet- és színháztörténete. A Művésztelep legendái hétköznapokban, munka közben vagy éppen kiállításokon ugyanúgy megmaradtak a jövőnek, mint a Szigligeti legendás korszaka, amikor Déry Tibor és Ljubimov is Szolnokon járt, hogy Győry Emillel, Ujlaky Dénessel vagy éppen a fiatal Udvaros Dorottyával dolgozzanak.
De Nagy Zsolt nemcsak a történelminek tűnő eseményeket és a nagy embereket – Kádárt, Hruscsovot, Tyereskovát, Farkas Bertalant – őrizte meg nekünk, hanem a mindennapok figuráit is. A Két generáció, a Mindennapi kenyerünk vagy éppen az Elkapott pillanatok című összeállításon a kerítés mögül műanyag pisztollyal a kezében bámuló, meztelen kisfiú egészen meghatóak. Az Esküszik a cigányprímás lánya című sorozat, vagy a Mezőgazdaság 1965 című képriport pedig feledhetetlen.
A kiállítás fotóit nézegetve attól a gondolattól sem tudok szabadulni, hogy az MTI Kor-képek sorozatának mintájára helyi albumot kellene szerkeszteni Nagy Zsolt képeiből. Mert biztos vagyok abban, hogy aki így tudta megörökíteni a múltunkat, annak ezer olyan története van a képeiről, amelyeket ugyanúgy meg kellene őrizni, mint ezeket a fotókat.
Nézzék meg az egykori Centrum-sarok pusztulásáról készült sorozatot, vagy éppen a Szolnok „európai település” című képeket, és megértik, hogy Nagy Zsolt azon kevés fotóriporterek közé tartozik, aki a helyismeret mellett azzal az előnnyel is bír, hogy nemcsak belenéz, hanem bele is gondol a kamerájába. Ezért is illik rá nemcsak a fotóriporter, de a fotóművész elnevezés is.
(A kiállítás április 29-ig látható az ANKK-ban)
