Bevallom, kicsit bajban voltam, amikor megláttam a Szolnoki Szigligeti Színház új évadának műsortervében a Mici néni két élete című darabot. Nem igazán értettem, mire lehet jó ezt az 1962-es filmen alapuló művet 63 évvel később elővenni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a Mamcserov Frigyes rendezte mozi nem egy combos történet, és a hatvanas évek lakásínségén, a számító segítőkön, meg a másodvirágzását élő egykori színésznő bohókás ballépésein kívül nem sok mindenről szól. Sőt a legvidámabb barakk kulturális berendezésének egyik első lépésének is tekinthető. Azt hiszem, ha nem Kiss Manyi játssza a filmben Hangay Mici művésznőt, illetve nem hangzik el benne a „Van neki” kezdetű sláger, akkor ma legfeljebb Budapest egykori arcai miatt néznénk meg ezt az alkotást.

Lendvai Zoltán azonban nem a Mici néni két élete című filmet akarta színpadra állítani Szolnokon, hanem talán inkább a Csinibaba lebeghetett a szemei előtt. Merthogy a Szigligeti új premierje inkább „puncsszeletek a hatvanas évekből” rengeteg korabeli – és néhány korábbi – dallal, itt-ott szinte indokolatlan, de kifejezetten jól eső dalra fakadással. És van itt énekben meg táncban tulajdonképpen minden, mint egy jobb nosztalgia házibuliban. Csak egy dolog nincs, vagy legalábbis benne nem volt: kellemetlen érzés vagy szégyenérzet. Nem számítottam rá, de olyan remekül kikapcsolódtam, szórakoztam, olykor vertem az ütemet és jókat nevettem, mint elég régen. Tudomásul vettem, hogy itt nem a világ megfejtése, mélyreható üzenetek közvetítése a cél, hanem a legjobb értelemben vett szórakoztatás. És ilyen is kell. Sőt, mostanában nagyon is kell.

Kétség nem férhet hozzá, hogy a szolnoki Mici néni is Mici nénire, esetünkben Gombos Juditra épül, aki minden tekintetben lubickol a rá szabott szerepben: vérbeli komika, táncos, énekes, karakterszínész, mindig, ami éppen kell. Tényleg nehéz eldönteni, hogy ez az előadás neki vagy nekünk nagyobb ajándék-e. Szolnok Gombijának minden jól áll. Ráadásul ebben az előadásban mindenki a keze alá dolgozik, nemcsak a tánckar hordozza olykor a tenyerén, de úgy tűnik, kollégái is neki, érte játszanak. Miközben másoknak is jut több-kevesebb fény. Dósa Mátyás az ifjú férj szerepében is pont olyan jó, mint két hete a Cyrano törtető katonájaként, csak itt azt is újra megmutathatja, milyen remek hangja van, amivel nemcsak énekelni, de játszani is tud. Szerethető partnere a pánikoló ifjú feleség szerepében Pertics Villő, akiről nekem itt lett világossá, hogy többet énekelhetne. Ahogy Molnár Nikolett is, aki tulajdonképpen a szomszéd asszony karakterében a darab hangja, és ha akkor lennénk, amikor a Mici néniből film lett, neki már saját lemezt írnának (amit most sem kellene kihagyni).

A szolnoki Mici néni két élete című zenés komédiát bérleten kívül is sokáig fogják játszani. Azt nem tudom, hogy Szolnokon kívülre eljut-e, merthogy Lendvai Zoltán nem fukarkodott a helyi színpad technikai adottságainak a kihasználásával. Mivel a színpadon játszik a zenekar – kalap emelés az élő zenéért, hiszen fél playback is lehetett volna – nemcsak a forgószínpad működik folyamatosan, hanem az előtér süllyesztői is. A trolibuszos jelenetnek épp olyan jól áll a színpad egy részének fel-le mozgatása, mint a mulató elhelyezésének. Azt hiszem, nemcsak a komédiázás és az éneklés miatt illeti elismerés a társulatot, hanem az egy-egy előadáson, a takarásban lefutott kilométerek és átöltözések okán is. Volt olyan pillanat, amikor konkrétan nem értettem, Dósa Mátyás hogyan kerülhetett a színpad jobb oldalára, hiszen éppen csak kilépett a balon.

A Szigligeti új bemutatójának legnagyobb tanulsága, hogy lehet minőségi módon is könnyeden, zenével, tánccal, komédiázva szórakoztatni. Legnagyobb problémája pedig, hogy a jövő nézőit ez nem nagyon fogja megszólítani, hiszen a mai tízen-huszonéves korosztálynak Kiss Manyi éppúgy ismeretlen, mint a felcsendülő dalok többsége. Ám, ha a Mici néni várható sikerszériája teremt erőforrást ahhoz, hogy a majdani nézőknek szóló produkciók szülessenek a Szigligetiben, akkor ez a könnyed, szórakoztató előadás azokért is született, aki meg se nézik.(Fotók: Szigligeti Színház)