A Széchenyire vezető, víz alá kerülő aluljáró, az évekig készülő Kossuth-téri szobor vagy éppen a családi kapcsolatok jelentette előnyök. Szolnoki karikatúrák a diktatúra idejéből.
Magukon nevettek (1.)
A kommunista diktatúrában a humor egyfajta szelep volt a dühös, ideges, bosszankodó, csendesen ellenálló és fotelforradalmár társadalom számára. Ráadásul nemcsak a családi asztalok körül, a kocsmákban, a munkahelyeken létezett, hanem a sajtóban is. Természetesen a legvadabb Sztálin és Kádár viccek nem jelentek meg a korabeli lapokban, ugyanakkor azon a bizonyos vonalon át nem lépő karikatúrák megjelenhettek hivatalos médiumokban is. A mából nézve egészen különös, hogy például Szolnokon, a helyi napilap mi mindent engedett meg magának a diktatúra éveiben.
Itt van például a fenti karikatúra, ami az 1962 szilveszteri lapszámban látott napvilágot. Megértéséhez érdemes tudni, hogy a város főterére akkor már harmadik éve tervezték egy munkásmozgalmi szobor felállítását, hiszen pár évvel korábban a 68-as gyalogezred obeliszkjét és a Szentháromság szobrot is eltüntették a Kossuth térről. Kabaréjelenetek sora születhetett volna a szobor körüli huzavonáról, aminek az lett a következménye, hogy majd csak 1963. május 1-jén avatták fel, miközben a talapzata legalább egy évvel korábban a téren volt. Az ismeretlen rajzoló pedig ezen élcelődött, amikor nemcsak Luca-széket helyezett a felismerhető Kossuth téri talapzatra, de még a félgömb virágtartókat is odarajzolta, hogy minden egyértelmű legyen. Csak a fiatalabbak kedvéért! Ez még a Kádár-kor „legsötétebb” időszakában történt, amikor például az 1956 utáni amnesztiát sem hirdették ki, a munkásmozgalmi eszmével vagy a Tanácsköztársaság sikereivel pedig nem igen viccelődtek.
Természetesen nem minden rajz volt ilyen bátor. Sőt akadtak olyanok is, amik inkább csak kritikát akartak „humoros” formában megfogalmazni. Például az előző bekezdés elején lévő 1955. májusi rajz, ami Szolnok akkor új – és sokáig kedvelt – cukrászdájának sebtében történt elkészültén és következményein élcelődött. Mondjuk azt, hogy ez egy rajzos csasztuska – tanulságos gúnyvers – volt az enyhülő Rákosi-korban. Amitől számomra nem sokban különbözik a hét évvel később megjelent , ide mellékelt vicceskedő rajz, amely a Kossuth téren 1963-ban már megnyitásra váró Múzeum étterem nevében találta meg a humor forrását. Talán azért, mert már senkinek sem volt kedve azon poénkodni, hogy az étterem megnyitását többször el kellett halasztani, mivel a tervezés és az építkezés között eltelt néhány évben megjelent a vezetékes gáz Szolnokon, és ez komoly fejtörést okozott a Múzeum étterem konyhájának kialakításában.
„Egy újszülöttnek minden vicc új”, azaz simán vannak olyan hatvan-hetvenéves karikatúrák az egykori megyei napilapban, amelyeket szinte változtatás nélkül ma is elő lehetne venni. Itt van például a kerékpárosok „viselkedését” kipécéző rajz 1954 nyaráról. Persze lehet, hogy ha ma készülne egy ilyen karikatúra, akkor egy elektromos rolleres kerülne a középpontjába, bár tény, hogy a bringásokkal is van gond napjainkban is Szolnokon. (Csak zárójelben, hogy ez az 1954-es rajz azért is érdekes, mert készítője biztos, hogy szolnoki volt vagy járt Szolnokon. A pad ugyanis, amin az „elgázolt” szolnokiak ülnek, nagyon hasonlít a Verseghy park – akkor éppen Marx park – kő-fa padjaira.)
De hát erre mondhatjuk, hogy az örök viccekhez örök témák kellenek. Mint amilyen a családi segítséggel, összeköttetéssel előnyökhöz jutók.
Ne mondják, hogy a mellékelt kutyás rajz 63 év alatt bármit is veszített az aktualitásából! Jó, legfeljebb nem szépségversenyt nyernek a szerencsések, hanem szállodákat és komplett bankokat. Ja, és ma nincs az a bátor megyei napilap, amelyik ilyesmivel viccelődni merne.
A szolnoki karikatúrák történetével kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy meglepő módon a hatvanas években sokkal kritikusabb, bátrabb rajzok jelentek meg, mint egy évtizeddel később.
Azaz, miközben a Jászkun Kakas című, hetente jelentkező rovat hatvanas évekbeli oldalainak szinte mindegyikén találni valami ma is érdekeset, a következő évtized fájdalmasan szegényes és igénytelen, különösen Gácsi Mihály izzadságszagú grafikáival. Ennek okait kutatni kellene. Az azonban biztos, hogy a nyolcvanas évekre visszatért a helyi ügyek rajzos zrikálása. A mellékelt rajz is 1985-ből való, holott egy-két nyárral ezelőtt is aktuális lett volna. De hát a kádári diktatúrában mertek viccelődni az olykor víz alá kerülő aluljáróval, a demokráciában meg inkább elsunnyogják az ilyen eseteket. Lehet, hogy igaz lett a versben megénekelt óhaj, és a szabadság megszülte a rendet?
