(Nyári ismétlés: Ez az interjú 2017. február 9-én jelent meg először.)
– Lassan hét éve a következőkkel fejeződött be a beszélgetésünk: „Tervezem, hogy a fotóriporteri pályafutásom 25. évfordulóján csinálok egy kiállítást, ahol nemcsak a legkedvesebb fotóim, de a rajzaim is kint lesznek majd.” A Verseghy Könyvtárban nyíló kiállításod tekinthető ilyesminek, még ha túl is vagy a negyedszázadon?
– Nem, nem. Ez a kiállítás Kunhegyesről érkezik Szolnokra, ahol valamikor régen tettem egy „felelőtlen” ígéretet, hogy majd összeállítok az ottani művelődési háznak egy tárlatot a képeimből. Ők pedig ezt számon tartották, folyamatosan kérdezgették, én meg egyre inkább úgy éreztem, hogy adósuk vagyok. Tehát rászántam egy hétvégét, és összeválogattam egy kisebb tárlatra való anyagot, amiből aztán az idei Magyar Kultúra Napján nyílt kiállítás Kunhegyesen.
– Abból a 2010-es interjúból tudom, hogy Törökszentmiklósi vagy. Mi köt Kunhegyeshez?
– A Néplap fotósaként az egész megyéhez kötődöm. De D. Szabó Miki bácsival annak idején különösen sokat jártunk Kunhegyesre, így azt a környéket egy kicsit a második „szülőhazámnak” is tekintem.
– Hogyhogy átkerül a kunhegyesi anyag Szolnokra?
– Mert a Verseghy Könyvtárban is tettem egy könnyelmű ígéretet, amikor meghívtak egy beszélgetésre még tavaly nyáron. Aztán megtudták, hogy Kunhegyesre összeraktam a kiállítást, és azonnal szóltak. Azért nyílik meg február 9-én, mert két nappal korábban tudtam Kunhegyesen leszedni, és áthozni.
– Abban a bizonyos blogSzolnok interjúban azt mondtad, hogy napi hét-nyolc fotód jelenik meg a megyei lapban, emellett pedig nagyon sok csak a te számítógépeden látható. Mi alapján választottad ki ezt a huszonkilencet. Van valami, ami összeköti ezeket a képeket?
– A hangulatom, amiben a válogatáskor voltam. Tényleg rengeteg képet kellett átnéznem, és valamiért ezek tetszettek az elmúlt, most már több mint harminc évből. Természetesen mind sajtófotó, és egy kivételével mindegyiken emberek vannak. Lényegében, azon az egyen is, amit körülbelül 10 éve csináltam az akkor frissen felújított LI 2-es fedélzetéről, amivel Salzburgból tartottunk hazafelé, és mellénk szegődött két MIG 29-es valahol a Dunántúl felett, amiket megörökítettem.
– Díjazott képed van az anyagban? Például az a szajoli kép, amit 2010-ben életed képének neveztél: „A szajoli vonatkatasztrófa után készült. Az összedőlt állomásépületből egy kisfiút emel ki egy tűzoltó.”
– Jó ideje nem küldök már pályázatokra képeket, de ebben az anyagban természetesen benne van az a fotó, ami a szajoli vonattragédia után készült, és amivel abban az évben meg is nyertem a Magyar Sajtófotót. De mondom, nem ez volt a szempont. A hangulatom döntötte el, hogy éppen mi kerül a végül öt fekete-fehér és a huszonnégy színes kép közé.
– Úgy tűnik, ha eleget nyaggatnak, akkor csak összeraksz egy kiállítást. Szóval ezért térnék vissza a régi ígéretedre, hogy egyszer csinálsz egy nagy életmű kiállítást, a megyét és a várost megörökítő sajtófotóidból.
– Lendület kell ahhoz, meg megfelelő körülmények. A harminckettedik évemet kezdem a Néplapnál, úgyhogy maradjunk annyiban, fejben már dolgozom azon a kiállításon. Célozzuk meg, mondjuk a 40 éves jubileumot, mert addig a napi munka mellett lesz időm alaposan átgondolni azt a kiállítást.
(Mészáros János Válogatás az elmúlt 30 év legkedvesebb sajtófotóiból című kiállítása 2017. február 9-én, 16.30 órakor nyílik a Verseghy Ferenc Könyvtárban.)
