Vitathatatlan, hogy az eddigi legszebb szolnoki, közúti Tisza-híd volt a várost és a túlpartot 1912 (vagy 1911) és 1944 között összekötő építmény. Ahogy azt is hozzátehetjük, a legtöbb szenvedést is ennek a hídnak kellett elviselnie, miközben csak krisztusi kort élt meg.

A köztudatban leginkább az él – főleg idén -, hogy az 1909-ben a jeges ár által elsodort fahíd helyén 1912-re készült el Szolnok első vasszerkezetű közúti Tisza-hídja. Bizonyos források viszont 1911. június 25-ét jelölik meg a híd átadási dátumának, így nem zárható ki, hogy lekéstünk az első modern hidunk századik születésnapjának a megünnepléséről.

Ezzel szemben biztosan tudjuk, hogy a fővárosi Szabadság-hídra (született Ferenc József-híd) hasonlító átkelő 1944. október 25-én pusztult el végleg, amikor a visszavonuló nácik az egészet a levegőbe, pontosabban a folyóba röpítették. (A hadtörténet fintora, hogy az oroszok nem is ebből az irányból, hanem nagyjából a Damjanich tábornok által már kipróbált déli, ipartelepek felőli útvonalon érkezve foglalták el a várost.) Azt viszont kevesen tudják, hogy azt a két betonpillére között 79 méteres távolságot átívelő hidat már 1919 nyarán is sikerült felrobbantani, mégpedig a román királyi csapatok és a magyar Vörös Hadsereg véletlen együttműködésével. A visszavonulásra készülő tanácsköztársaságiak ugyanis aláaknázták a hidat, ám a robbanást már egy román gránát indította be. Ennek köszönhetően hónapokig használhatatlan volt az átkelő, mivel a város felőli fele a vízbe dőlt.

A híd szépsége is hozzájárult ahhoz, hogy viszonylag könnyen le lehetett rombolni. A két állópillérre helyezett, úgynevezett Gerber-féle mérlegtartós szerkezet ugyanis már attól könnyen megroggyant, ha a partokhoz rögzített végét felrobbantották. De ki a fene gondolt 1909-ben arra, hogy az emberiségnek a XX. században leginkább elmegy az esze, és elpusztítja mindazt, amit drága pénzen korábban megépített.

Az első modern Tisza-híd betonpilléreinek tervezését a Szolnoki Államépítészeti Hivatal, kivitelezését pedig a Gregersen és Társai cég végezte. A kecses vasszerkezetet Mihailich Győző tervezte és a Lipták és Társai készítette el. Az új híd jelentőségét két dolog adta: beton lábazatai ellenálltak a jeges árnak, felépítménye pedig magas vízállásnál sem akadályozta az akkoriban jóval nagyobb hajóforgalmat.

Kecsessége miatt a korabeli fotósok és képeslapkészítők kedvelt témája volt. Élete első másfél évtizedében leginkább a torkolat felől örökítették meg. A mai Verseghy-park, a Tisza-parti sétány, illetve a Tisza Szálló húszas évek végén történt átadása után viszont jellemzően a másik irányból készültek a hídról a képek. Elsősorban a Tisza Szálló emeletéről vagy a tornyából fotózták, aminek köszönhetően észrevehetjük például a sétány korlátján a ma is ott lévő kővirágtartókat.