Lehet, hogy tudjuk, mi történt 1944 júniusában, a szolnoki cukorgyárban. De biztos vagyok abban, még mindig nem tudjuk, pontosan hogyan és miként történhetett meg. A Szolnok-Strasshof-Szolnok egy újabb kötet a holokausztról, egyben fontos adalék Szolnok történetéhez. Fájó kérdésekkel.
A szolnoki Lila ákác lényegében egy színpadon két előadás, és ezek az azonos cím ellenére csak ritkán keresztezik - szerintem inkább zavarják - egymást. A színészek mindent megtesznek, hogy a rendezői és a közgazdasági igényeket kielégítsék. Szerencsénk, hogy közben vannak remek alakítások.
El kellene dönteni, hogy mit akarunk kezdeni a 950 éves Szolnok évfordulóval. Egy igazi szolnoki örömünnep, kreatív kavalkád, a várost évtizedekre meghatározó program lesz belőle, vagy egy közintézmények által, fizetésért szervezett, letudott, lejelentett, kipipált dolog. Az indulás már kétséges.
Az idén kilencven esztendős Fazekas Magdolna előtt nemcsak egy kiállítással tisztelgett a Damjanich János Múzeum, hanem annak végére egy kis katalógus is megjelent a Szolnoki Művésztelep legrégebbi lakójának munkáiból. A tájképfestő Magdi néniből számomra portréfestő is lett.
A 36. Zounuk próbája az idő lesz. Mert első olvasás után tudom, hogy Szikszai Mihály Szolnoki tervek című dolgozatát sokszor akarom majd a jövőben fellapozni. Azt viszont még nehéz eldönteni: elektronikusan vagy kinyomtatva jobb a helyi levéltár mindig hiánypótló évkönyve.
