A többség számára a Szolnoki Művésztelep alkotóinak megismerését nem a műtermek, még csak nem is az egyes képek vagy szobrok adják, hanem az értő módon összeállított kiállítások, és az azokhoz nélkülözhetetlen katalógusok. A Kortárs Szolnok harmadik kötete Szabó György előtt tiszteleg.
Woody Allen elsőre blődlinek tűnő New York-i komédiája Szolnokon egy igazi évadzáró bemutató lett, és remek nyári színház lehetne. Szurdi Miklós rendezésében Radó Denise és Sárvári Dia kettőse megágyaz az amúgy keserédes komédiának és a másik három szereplő játékának.
Nemcsak megmenekült és új helyre került Szolnok egyik "jelképe", de a Merengő Krisztus immár nem csukott, hanem nyitott szemmel figyeli a várost és lakóit. A június 4-én hivatalosan is átadott, jelenleg még a Madách utca végén álló szobor hamarosan talán egy névvel illetett tér része lesz.
A forgatókönyvből még valami jó is születhetett volna. A vászonról lejövő pénztelenség, az ehhez való alkalmazkodás hiánya és a főszereplő azonban teljesen lenullázza a független filmként készült Legénybúcsú extrát. Ha a rendező valóban ettől várja a karrierje beindulását, rossz lóra tett.
Zádor István számomra nemcsak azért fontos szolnoki festő, mert megörökítette a régi Tisza- és Zagyva-hidakat és a két háború közötti város sok részletét, hanem mert "alkalmazott" grafikusként, fotók pontosságával rajzolta meg a huszadik század elejét. Nyolcvan remek képe a Szolnoki Galériában.
