Nem kell sok minden egy kellemes színházi estéhez. Szolnokon sem. Olykor elég egy jól megcsavart és megírt történet. Két remek színésznővel, akiket értő kezek vezetnek a színen. Mindez a Szín-Mű-Helyben azzal jár, hogy bár hetvenen ülünk a nézőtéren, de mintha csak hárman lennénk.
Rakéta porszívó, Pobeda, Zsiguli, budapesti metró, Szojuz 36. Ikarusz busz, Videoton televízió, Bakony gyújtógyertya, kiskőrösi borok, Globus konzerv. Egy harminc éve véget ért közel négy évtizedes kapcsolat tárgyiasult és írott emlékei a szolnoki RepTárban. A valamit valamiért elv mentén.
Attól, hogy valami Shakespeare, még nem biztos, hogy jó. Attól, hogy egy színház Shakespeare-t játszik, még nem biztos, hogy teljesíti feladatát. Attól, hogy Shakespeare-t nézünk, nem biztos, hogy műveltek vagyunk, vagy tartalmasan szórakozunk. Letudtunk egy újabb premiert.
Ha nem azért nézik meg Tóth Barnabás új filmjét, mert Magyarország nevezte az Oscar-díjra, akkor válasszák amiatt, hogy a rendező jegyzi az utóbbi évek két legnagyobb sikerű kisfilmjét. Nem fognak csalódni sem a történetben, sem a színészekben, sem a látványban.
Talán bérletet se kellett volna venni. Vagy el se menni, esetleg felállni, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Netán egy sort se írni róla. És mindezzel cserbenhagyni a színházamat. Mert történjen bármi is, a Szolnoki Szigligeti Színház az enyém is. Mint a kedvenc focicsapat. Elengedhetetlen.
