Bár a szolnoki Hősök terén követték el ennek a padnak a felaprítását, nem nevezném ezt hőstettnek. Mert mire is volt ez jó? Feszültséget vezetett le? Erőfitogtatás volt? Esetleg unaloműző elfoglaltság? Hát, nagy "hőstett" egy korhadt padot legyőzni, miszlikbe aprítani. Nem szeretnék a "győztessel" találkozni! Nem mintha félni kellene tőle. Inkább, mert szellemi aprítékokkal nem szívesen keveredik az ember. Az övék egy másik, szomorú világ.
Alapvetés, hogy nem szemetelünk. Ha mégis, akkor azt közpénzből általában összetakarítják. Szerintem az is alapvetés, hogy a város függőleges felületeit nem ragasztjuk tele mindenféle papírfecnikkel. Miként azt is annak gondolnám, hogy ha valakik ezt mégis megteszik, akkor azokat megbüntetik, és gyorsan gondoskodnak a szemetük eltakarításáról. Mert nem vet ez jó fényt ránk. A Tisza-parton főleg, ahol elvileg idegenek és turisták is előfordulhatnak. Akik így azt hihetik, Szolnokon lehet ilyet, netán még egyet is értünk a kitacepaózott felhívásokkal. Én biztosan nem.
Nem szeretném tudni, hogy milyen előzmények után került egy tucat férfinadrág a Mátyás király úti házsor előtti egyik fára. Mivel még nincsenek levelek, a gatyák jól láthatóan lógnak és lengedeznek több emelet magasságban. Nem tudom, kié voltak a gatyák. Azt se, kié a fa. Így tippem sincs, meddig tartoznak össze. Ha sokáig, akkor faraghatunk erényt belőle, és hirdessük, Szolnoknak gatyafája is van! Ami felhívja a figyelmet a családon belüli konfliktusok veszélyeire?
Azért voltak, akiknek sikerült szuper minőségű karácsonyfának valót szerezniük decemberben. Különben nem tartott volna ki a feldíszített fa Vízkereszt után még egy szűk hónapig. Mert nem hinném, hogy garázsban tárolták hetekig, mielőtt utcára került volna az üres szaloncukor papírokkal együtt. Bár az is lehet, hogy rekordot akartak dönteni, és utolsóként kidobni a karácsony egyik jelképét. Sikerült. Már csak az a kérdés, hogy meddig díszeleg az utcán ez a két farsangi fekvő fenyő.
A róla elnevezett színházunk sarkánál álló szobrának arcát valakik összekenték, kezébe használt zsebkendőt gyűrtek. Így most Szigligeti Ede maszatos orral, szakállal és hajtókával, szemetet szorongatva tekint a színházba érkezőkre, a Szolnokon járókra. Arcpakolása olyan, mint a megkötött gipsz, nem tudom, kinél lehetett ilyen kéznél. Miként azt sem értem, mi volt ebben a jó. Sem Szigligeti, sem a szobor alkotója, sem a város normálisabb része nem ezt érdemli!
