A Magyar Néphadsereg lassan negyedszázada, a kötelező sorkatonaság meg egy évtizede megszűnt, pusztuló emlékeivel azonban szinte bárhol találkozhatunk. Például a Zagyvarékasra vezető út mellett, ahol ki tudja, hány százmilliónyi közpénz pusztul évek óta. Gazdag ország vagyunk. Amit elődeink megépítettek, azt mi hagyjuk szétrohadni. És ide nemcsak egy laktanya részlete kerülhetne.
Lehet humor, lehet street art, lehet kedves fricska vagy ordenáré szemétség az egykori pártház mögött álló - térdelő - Ivó lány kezébe törött poharat rakni. Avagy mindez lehet a belvárosi átmulatott éjszakák jelképe, üzenete, összefoglalója vagy a bulikból kimaradó városlakók képletes képen törlése. De nem lehet csak egy törött pohár, meg egy szobor, meg egy város külön-külön!
Tisztelem azt, aki dolgozni akar. Azt meg pláne, aki a munka lehetőségét is maga teremti meg. Azt pedig elismerem, hogy kezdő vállalkozóként drága dolog hirdetni. Mindezekkel együtt nem vagyok biztos abban, hogy egy olyan vállalkozóra bíznám a kertem gondozását, aki a hirdetését fákra szögezi fel. Nem egyre! Az egész város tele van az ilyen plakátokkal.
Még emlékszem a nyolcvanas évek közepén azokra a vasárnap délutánokra, amikor a Petőfi Rádió sorolta a hétvégi eredményeket, és ilyenkor a Szolnoki Cukorgyár focicsapatáról is említést tettek. Ez akkoriban volt, amikor a cégek közjólétébe - a profit maximalizálás helyett - még belefért egy pálya építése, majd a csapattal együtt a fenntartása. Az én gyerekeim majd a pályák helyén létrejött kaszálókról mesélhetnek.
Kiborultunk, amikor messziről nyakunkba engedték a ciánt. Azóta minden évben megfogadjuk, hogy óvjuk a Tiszát. Hát, az árvíz hozadéka nem ezt mutatja. Mert az ártéri fákon felakadó szemét nem messziről meg távolról jön! Nem! Ez mind Kisköre alatt a folyóba került mocsok. Ha más szennyezi, az fáj. Ha, mi, akkor az a kultúránk része?