El kell fogadnom: aki nem a belvárosban lakik, az talán nem is sejti, hogy az egymáshoz viszonylag közel épült házak között miként terjed és erősödik fel a hang. Gőze se lehet arról, hogy ezeken a szűk utcákon olykor azt is hallani, amit a szemben lévő házban, a nyitott ablakok mögött, a szobákban beszélgetnek, nemhogy azt, ami a szabad ég alatt, a járdán elhangzik. Abba meg talán bele sem gondol a máshol lakó, hogy az éjszaka csöndje tovább erősíti a hangokat, és még a normál beszéd, a diszkrét suttogás is hallható, nemhogy az ordibálás.

Belátom azt is, hogy miként nekem jogom lenne a nyugodt pihenéshez, ugyanúgy joga van a szórakozni vágyónak is a vidám hangoskodáshoz. És miért lenne előbbre való az én jogom, miközben a szórakozni vágyó még munkahelyeket is fenntart, adóbefizetést is generál azzal, hogy ingázik az éjszaka is nyitva tartó szórakozóhelyek között? Ráadásul ő életében csak egyszer, netán havonta vagy hetente szórakozik a környékünkön, amit igazán tolerálni lehetne. Hisz arról nem tehet, meg köze sincs hozzá, hogy mások, más napokon is éppen csak egyszer duhajkodnak az ablakom alatt.

Mindebből az következik, hogy toleráns polgárként tűrnöm kell, ha éjszaka hangosabb óbégatásra, egetverő kacajra, hordozható hangszóróból bömbölő zenére, vizelést követő nevetésre, vicces beszólásokra, ordenáré káromkodásokra, bánatos nótázásokra riadok fel. Akár egyetlen éjszaka több alkalommal is. A költözésen kívül egyébként sincs más alternatíva.

Mert ugyan éjszakánként többször is lemehetnék elbeszélgetni a hangoskodókkal, de álmomból felverve nehezen hozom magam járóképes állapotba, és mire indulnék, továbbhaladnak és másokat boldogítanak. Meg egyébként is, mire mennék egy-tíz vidám, többségében kapatos emberrel, ha éjjel egy-kettő óra körül arról győzködném őket, hogy legyenek tekintettel a környéken lakókra, akik aludni, pihenni szeretnének, nem pedig őket hallgatni. Nem hinném, hogy magas lenne az eredményességi mutatóm. A kiröhögésnek, a szájkaraténak nagyobb esélyét látom.

Hívhatnám a rendőrséget, hogy azonnal jöjjenek ki, mert szerintem csendháborítás történik. De mire elmondanám, hogy hová invitálom őket, ki vagyok, meg mi a problémám, a zajos csapat már tovább áll, a következő meg még csak indul felém. Azt pedig mégsem kérhetem, hogy folyamatosan posztoljon egy rendőr az ablakom alatt, és csendre intse a vidáman kurjongatókat. Mert az éjszaka nyolc órájából legalább hat és fél olyan lenne, amikor nem történik semmi, és a maradék másfélben is véletlenszerűen tűnnének fel a különböző méretű és hangerejű csoportok. A nyitott füllel való járőrözésről, a hangoskodók spontán megállításáról meg nem is álmodom azt, hogy benne lenne a szolgálunk és védünk szlogenben.

Marad a felriadás, a bosszankodás, meg a reménykedés, hogy nem táboroznak le az ablakunk alatt, és legalább egy kicsit lehet aludni a következő csapatig. Meg az esőért, a viharért, a hosszú fagyos télért imádkozás, mert ezek is csendessé tudják tenni a belvárosi éjszakákat.

Sajnos arctalan és személytelen a tömeg, akivel egyezkednem kellene, akiktől kérni lehetne. Hogy két kocsma között, az utcán csendesebben legyenek. És hiába tudom, hogy a környék házaiban élőkkel együtt akár a többség is lehetnénk, inkább ismét csak toleráljuk a kisebbség viselkedését és jogait. Vagy menekülünk onnan, ahol élünk. Törvénytisztelően és normálisan. Mindig az ilyenek húzzák a rövidebbet.

Jön a hétvége, próbálom magasra srófolni a tolerancia szintem. Lassan azt is elviselem, ha már az ágyam mellett masíroznak, a fülembe óbégatnak. Mert azt tapasztalom: ahogy nő az én toleranciám, úgy növekszik a pofátlanság szintje is. Mindig lehet egy kicsit többet elviselni, egy kicsit többet megengedni.