Egy átlagos hétköznap délután a helikopteres körforgalomtól (15.45) a Vörösmező utcai lámpáig (16.15) harminc perc alatt jutottam el autóval. Alig egy órával később, ismét a helikopter alatt álltam be a sorba, és nagyjából ugyanennyi idő alatt tettem meg a szűk három kilométert. Persze, minek megyek arra meg pont ebben az időben. Csak szólok, hogy a 442-es lassan becsúszik a Kertvárosba, tehát ezeket a délutáni időtöltéseket tekintsük gyakorlásnak az ígéretek útján.
Molnár Róbertet rádiókból, rendezvények konferálójaként és zenészként is ismerhetik, miközben lelkes természetvédő is. Idén nyáron pedig elindította a Szolnoki Faitatók csoportot.
Így nézhetett ki Szolnok korzója az első világégés előtti hetekben. A Kádár cukrászda már emeletes, a Hitelbank évek óta áll, és a Barta-palota tornya is látszik az utca végén.
Egy francia TGV vezetőállásában érzi igazán a magyar múzeumlátogató, hogy elszáguldott mellettünk a világ. A Mulhouse-i Cité du Train vasúti múzeum nemcsak róluk, rólunk is szól.
A szolnoki állomás 12 éve európai színvonalú, a várost az M4-es mellett az M8-as autópálya is eléri, a citromsavgyárat pedig felújították az átadás óta. Szolnok az ígéretek földje.
A Tisza szálló úszómedencéjében kezdtem a napot, majd a néhai Sztálin téren sétáltam el a vármegyeházáig. A Dózsa György úti megállóban szálltam villamosra. Tovább álmodtam régi álmokat?
Emlékeznek még az M8-as autópályának arra a nyomvonaltervére, ami valahol Szolnoknál kapcsolta volna az M4-hez, azaz új utat nyitott volna nekünk Nyugat felé? Sokszor eszembe jut.
A színészet és a színház dicsérete? Szembesítés a megöregedés problémáival? Az őszinte szerelem győzelme? A mindennel és mindenkivel kufárkodók felmutatása? Sok fa áll ebben az Erdőben.
A csend miatt zárok be. Végleg. Meguntam hallgatni. A Kosztarika valamikor duruzsolt. Ide nemcsak inni, de találkozni meg dumálni jártak az emberek. Ma meg?
