A darab megrázó, a díszlet egyszerűségében különleges, Kovács Krisztián is kiváló, ám kár ragozni: A semmi ágán lényegében Pertics Villő estje, egyben „jutalomjáték” és feladat a nézőknek.
A szolnoki Baross és Kápolna út kereszteződésénél álló Hasznos-házat 1915-ben örökíthette meg Szigeti Henrik, hogy aztán Kisné képeslapjának e példányát 1924-ban Budapestre küldjék.
Az elégedettekhez és a semmin sem háborgókhoz csatlakoznék: az legyen a legnagyobb bajunk, hogy galambszarban úszik a szolnoki állomás egyik/másik/sok padja. A jól van ez így, meg máshol vonat sincs álláspontot osztókkal egyetértve: tényleg legalább annak örüljünk, hogy van sín, megy rajta a vonat, még ha a fotózás napján 64 percet késett is az IC. A rajtunk kívülálló okok miatt vagyunk nehéz helyzetben véleményt formálók véleményét osztva: erről is a galambok tehetnek. Így élünk.
A megyeszékhellyé lett Szolokon még nem állt emeletes városháza, de már volt a helyi színügyet gyámolító egylet. Aztán jöttek a Scheftsikek és Fodor Dániel, meg 33 év vágyakozás.
Az étterem közepén kihangosított telefonon társalgó. A szolnoki szűk utcán szándékosan az autós előtt bringázó. A járdán rollerrel száguldó. A folyamatosan kukákat túrók. Nehéz hét volt.
Az Otthonunkért a Cukorgyári Lakótelepért Egyesületet hamarosan, többségében nem „őslakosok” alapítják meg, akik azonban Szolnok egyik ikonikus szegletéért már eddig is sokat tettek.
Pataky Attila, Deák Bill vagy éppen Tóth Gabi és GwM választások előtti, a kulturális miniszter általi kitömésének kiderülése közben ne feledkezzünk meg a szolnoki kedvezményezettekről!
Weinstock Ernő 1928 és 1932 között készült fotóján látszik igazán, milyen szép volt Szolnok első vasbeton közúti hídja, amely alatt átnézve a Tisza-part akkori fejlődése is felsejlik.
A blogSzolnok Album rovatában jelent meg egy fotó a vasútállomástól induló konflisról. A kép hátulján ez szerepelt: „Szolnok utolsó konflisa, 1966”. A közös emlékezet azonban mást mond.
